17. fejezet - Thalia

Derékig süppedtem valamiféle posványba.
 - Cato! Cato! - Kiabálom, mert tudom, hogy ő az egyetlen, aki segíthet.
 - Jövök! - Hallom a távoldól a fiú hangját. - Tarts ki! - Egyre mélyebbre süllyedek, miközben kétségbeesetten kapálódzom. Mire Meglátom Cato-t, már csak a szemem látszik ki. Nagy nehezen felnyújtom a kezem, de mielőtt Cato megfoghatná, teljesen elmerülök. Még hallom, amint a nevemet kiáltja...



 - Thalia! - Kiáltja valaki a nevem. - Ideje lenne felkelni! - Morgok valamit válaszul, majd a fejemre húzom a párnát. Semmi kedvem felébredni, mert akkor kiderülhet, hogy a tegnapi napot csak álmodtam... De visszaaludni sem lenne jó, mert túl sok a rémálmom. Hallom, amint nyílik az ajtóm. - Drágám, ma van a nagy nap! Este lesznek az interjúk, és arra rendesen fel kell készülnöd! - Felnézek, és meglátom Drusillát.
 - Muszály? - Könyörögve nézek rá.
 - Igen, kicsikém. Gyere szépen reggelizni, csak öltözz fel előtte. - Amint Drusilla kimegy, nagy nehezen felkelek, és a lehető leggyorsabban megfésülködöm, lemosdok és felöltözök. Mindeközben mintha egy másik világban lennék. Mosolygok, amit gyakorlatilag Camille halála óta nem tettem. Persze, erre gonodolva megint elszomorodom. Hisz most én is megyek egy Viadalra, és Cato pont olyan elérhetetlen, mint Camille. Az egyikük halott, a Viadal végére Cato, én, vagy esetleg mindkettőnk halott lesz. Nagyon jók a kilátásaim. Végre rászánom magam, hogy bemenjek az étkezőbe. Amint meglátnak az asztalnál abbamarad a beszélgetés. Mint abban a régi versben... Hogy is volt? "Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik..." Valami ehhez hasonló történt az asztalnál. Beetee végül megköszörülte a torkát.
 - Üdvözlünk újra a köreinkben, Thalia. Tegnap este nem jöttél vacsorázni.
 - Tudom. - Mondom, majd leülök. Kicsit rossz érzés, de nem mindenkinek akarom elmondani, mekkora baklövést követtem el tegnap délután. Baklövés volt, vagy sem? Hmmm, ez is érdekes kérdés. Végül is valószínű halálom előtt örülhetek is egy kicsit, nem? Csönben megreggelizek, teljes mértékben figyelmen kívül hagyom a kérdéseiket. A Kapitóliumi kísérőink előtt semmi kedvem beszélgetni.
 - Ma este lesznek a végső interjúk, holnap pedig már be is kerültök az Arénába. - Mondja a reggeli befejeztével Beetee tárgyilagosan. - Higgyétek el, én sem örülök annak, hogy Thalia bekerült a játékokba, de azon kell lennünk, hogy élve kijuttasuk. Pablo, segítesz majd neki?
 - Hé, én is itt vagyok! - Nézek rájuk.
 - Te nem hiszem, hogy beleegyeznél a tervünkbe. - Szólal meg halkan Wiress.
 - Felvilágosítanátok, mi a terv? - Mindenki felém fordul. A csönd kezd egy kicsit hosszúra nyúlni.
 - A terv az, hogy megvédelek az Arénában, majd a végén meghalok. De ehhez az kell, hogy a Bőségszarunál azonnal elfuss valamerre. - Mondja Pablo csöndesen.
 - Mi?!
 - A teljes körzet segíteni fog téged pénzzel, hogy legyen elég dolgotok. Pablo a héten rendesen megtanult bánni egy karddal. Már most van elég pénzünk ahhoz, hogy egy kardot küldjünk Pablo-nak. Élelemet valószínűleg találhattok majd, Pablo szerint sokat tanulmányoztad az elmúlt héten az ehető növényeket. Jó ötlet volt, tényleg hasznos lesz majd a tudásod az Arénában...
 - Nem. Már vannak csapattársaim, akikkel az elején szövetkezem, és Pablo is jöhet, beszéltem velük! - Csattanok fel hirtelen. Mi az, hogy előre eltervezik, hogy élve kihoznak, és engem meg sem kérdeznek erről? Amúgy is, Pablo-nak is kell, hogy esélye legyen a győzelemre, nem szabadna feláldoznia magát értem!
 - És mégis kik azok? - Kérdezi gyanakodva Beetee. Wiress és a kapitóliumi kísérőink érdeklődve figyelnek.
 - A négy Hivatásos. És mielőtt tiltakozni kezdenétek, nem, semmi esélyetek, hogy lebeszéljetek erről! - Azzal felállok és a lifthez megyek. Nem érdekelnek. Könnyeimmel küzködök végig, de még nem sírhatok. Az egyetlen hely, ahová elbújhatok az erkély, már ha Cato-nak igaza van, és tényleg nincsenek ott kamerák. Amint kilépek a liftből, egy hűvös szellő összeborzolja a hajam. Az erkély kietlennek tűnik így, hogy senki sincs itt rajtam kívül. A korlátnak dőlök, és hagyom, hogy eleredjenek könnyeim. Ez így túl sok nekem! Túl nagy a nyomás. Semmi kedvem visszamenni a lakosztályunkba, de muszály lesz. Fel kell készülnöm az interjúra, mert az, hogy támogatóim legyenek, tényleg fontos. Még majdnem egy óra eltelik, mire végre rászánom magam, hogy visszamenjek a lakosztályomba. Amikor felérek, nem találok senkit az előszobában, A folyosók is néptelenek. A nappaliból viszont hangok szűrődnek ki. Félénken bekopogok, majd belépek.
 - ... és ez teljességgwel lehetetlen! - Fejezi be Beetee a mondatát épp.
 - Mi lehetetlen? - Beetee felém fordul.
 - Tíz pontot kaptál, mint a többi Hivatásos. - Világosít fel Wiress.
 - Mi? Én, tíz pontot? Arra, hogy késeket dobáltam, amiket dróttal körbetekertem?
 - Mi?! - Most a többieken az értetlenkedés sora.
 - Tíz pont, ejha! - Szólal meg a sarokból Pablo. - Nekem csak hetet adtak. De a lány a Tizenkettedikből tizenegyet kapott.
 - A hét pont se rossz. De hogy kaphatott valaki tizenegyet? - Kérdezem a szobában levő felnőttekre nézve.
 - Nem hiszem el. - Mondja Beetee miközben a fejét fogja. - Végig úgy gondoltuk Wiress-el, hogy valami közepes, vagy kevés pontot kapsz, Pablo-t meg megkértük, hogy rosszul teljesítsen, és kapjon átlagos pontszámot, hogy ne figyeljenek fel rátok a Hivatásosak. Erre te tíz pontot szerzel, és összehaverkodsz azokkal, akiktől távol kellene magad tartanod. - Beetee sóhajt egyet. - Mindegy, ma este vannak az interjúitok. Szeretném, ha mindketten közönyösnek tűnjetek. Ne kezdjetek el sírni, de nézzetek ki megszeppentnek. Ez rád is vonatkozik, Thalia. És felejtsd el, hogy a Hivatásosakkal vagy egy csapatban. Hallani sem akarok velük kötött szövetségről.
 - De ők a barátaim! - Kiáltok fel.
 - Nem, ők az ellenségeid, fogadd el. Egy Győztes lehet, és az te... - Nem hallom, hogy fejezi be a mondatot Beetee, mert kirohanok a szobából és rájuk csapom az ajtót. Rázkódom a dühtől miközben a szobámba viharzok, de aztán rájövök, hogy ennek semmi értelme. Bár tudom, hogy Wiress és Beetee szeretnek, és csak ki akarnak hozni egy darabban az Arénából az eszem miatt, nem fogok lemondani a Szövetségeseimről. Camille azt a taktikát választotta, amit most ők akarnak alkalmazni: meghúzta magát. Mégis csak második lett. A végén az erősebb nyer. Én pedig már nem vagyok az a kislány, aki eljött a 3. Körzetből. Ez alatt az egy hét alatt megváltoztam. Megtanultam megvédeni magam, és vadászni, meg gyűjtögetni. A lehető legjobb Szövetségeseket szereztem meg magamnak, azt hiszem. És nem fogom vakon követni a felnőttek utasításait. Főleg azután nem, hogy néhányuk elárult, és elintézte, hogy ide jussak. Teljesen kiábrándultam belőlük.

16. fejezet-Cato

Amíg csendben vártunk, hogy a játékmesterek behívjanak minket, észrevettem, hogy a mellettem ülő Thalia térde remeg.

 - Izgulsz? - Kérdeztem. Thalia bólint. Amikor bizonytalan, teljesen összeráncolja a homlokát. Megérintem a kezét, erre rám néz. Gyönyörű kék szeme Chris-ére emlékeztet.

-Nem szabadna izgulnod, csak remegni fog a kezed, és el fogod rontani. - Tanácsolom neki.

-Könnyű azt mondani!-Válaszolja suttogva.-Te egész életedbe erre készültél!
-Hidd el, jobb, ha nem tudod, milyen Hivatásosnak lenni. Te nem szeretnél a helyemben lenni, az biztos. Szörnyű egy családom van! - Mondom, miközben Chris-re és Clove-ra gondolok.
-De neked legalább van családod.-Motyogja. Ó. Nem is tudtam, hogy árva.
-Nem tudtam...Bocsáss meg. Bár jobban örülnék, ha nekem sem lenne. - Thalia szemében vágyakozást látok.
-Cato Becker, 2. Körzet.- Közli a hangosbemondó.
-Sok sikert!-Mondja Thalia. Clove a nézésével bíztat. Amikor belépek az edzőterembe, a játékmesterek mind engem figyelnek. Az egyik legesélyesebb versenyző vagyok, úgyhogy nem lepődöm meg ezen. Biccentek, majd gépiesen a kard állványhoz megyek. Elkezdem kaszabolni a bábukat, egyiket a másik után. Hirtelen megfontolásból felkapok egy kést, majd az egyik távoli bábu felé hajítom. Oda se kell néznem, a bírák elismerő hümmögései jelzik, hogy jó helyen találtam el a bábut. 

 - Köszönjük, elég lesz. - Hallom meg a főjátékmester hangját. 

 - Viszlát. - Mondom, visszateszem a helyére a kardot, biccentek, majd elhagyom a termet. Ahelyett azonban, hogy felmennék a mentorokkal beszélgetni és unatkozni, az ajtó mellett megállok. 5-6 perc múlva Clove sétál ki elégedetten.

 - Szia. Hogy ment? - Kérdezem tőle. Hirtelen megfordul, látszik rajta, hogy megleptem. 

 - Jól. A szabályok értelmében többet nem mondhatok. - Azzal Clo rám kacsint.

 - Ha ha. Mintha nem tudnám, mit csináltál. - Azzal kicsit összekócolom a haját. 

 - Hé, tudod, hogy nem szeretem!

 - Orvul megtámadtalak, úristen! - Elnevetjük magunk.

 - Jössz fel? - Kérdezi Clo, miközben nyílik az ajtó és a 3. - ból a fiú, Pablo azt hiszem, lép ki rajta, majd hívja a liftet. 

 - Mostmár megvárom Thalia-t. - Válaszolom. Clo sokat sejtően rám mosolyog, majd beugrik a srác előtt az éppen kinyíló liftbe. Hallom, ahogy megint elneveti magát, majd a lift ajtó bezárul. Nem is tudom, mit kezdenék Clove nélkül. Kicsit olyan, mintha én lennék a higgadt, nyugodt, sötét éjszaka, ő pedig az örök optimista, a sugárzó, vidám nappal. Őszintén szólva aggódom érte. Szerintem még mindig nem hiszi el, hogy tényleg egy Viadalra megyünk. És akkor ott van még Thalia... Az a lány egy merő talány. Folyton gondolkodik, és az esetek többségében nem tudom, mit gondoljak róla. Egyre többször álmodok róla, egyre többször találom magam olyan helyzetben, ahol Clo és közötte kellene választanom... És akárhányszor csak rá gondolok, mindig olyan furcsa melegség tölt el, mintha... nem is tudom ezt mihez hasonlítani. Merengésemből a reflexeim riasztanak fel, mert nyílik az ajtó. Kicsit dermedten kitántorog rajta Thalia.

 - Minden rendben? - Kérdezem tőle. Megfordul, és e lendülettől majdnem elesik, de végül megtartja az egyensúlyát.

 - Megtapsoltak. Azt mondták, nem gondolták ezt rólam. - Motyogja félhangosan. Ezek szerint neki is jól ment. Elmosolyodom.

 - Megyünk? - Kérdezem. Thalia végre tényleg rám fókuszál, majd bólint.

 - I-igen. - Hívom a liftet, majd amikor megérkezik beszállunk.

 - Bárcsak ne kéne visszamennem a mentoromhoz. - Sóhajtja Thalia.

 - Mi?

 - Wiress  és Beetee folyton csak túlélési tippeket adnak. A mai nap után nem akarok találkozni velük. Érted?

 - Teljesen megértelek. Az én mentorom, Brutus is csak ilyesmiket mond. - Eszembe jut valami, amit a héten fedeztem fel. - Van kedved kijönni az erkélyre?

 - Mi? - Most Thalia-n van az értetlenkedés sora.

 - Megmutatom. - Megnyomom 6. emelet utáni erkély feliratú gombot. Bár a lift az első két gombnyomás miatt megáll a 2. és 3. emeleten is, se Thalia se én nem szállok ki. Amikor végre az erkély emeletére érünk, kiszállunk. Nem hiszem, hogy sok mindenki használná, mert igazából csak egy fedett betonterasz, egy korlát, a korláton túl pedig egy vastag sávban erőtér, hogy ne tudjunk öngyilkosok lenni. Panem fővárosa, a Kapitólium előttünk terül el. Thalia odaszalad a korláthoz. Tágra nyílt szemében izgatottság csillog.

 - Ez gyönyörű. - Mondja a lány, amikor mellékönyökölök. - Köszönöm, hogy megmutattad.

 - Nincs mit. De tudod mi itt a legjobb?

 - Hmm?

 - Nincsenek kamerák! Órákig kerestem őket, de egész egyszerűen nincsenek. Csak naponta kétszer jön egy nő és összetakarítja a madárpiszkot.

 - Honnan tudod?

 - Találkoztam vele, és elmesélte, hogy az erkélyt az elmúlt 4 évben gyakorlatilag senki sem használta. Tudom, nem a legszebb, de...

 - Nekem nagyon is teszik. - Mondja Thalia, majd rám mosolyog. - Kérdezhetek valamit?

 - Igen. Épp most kérdeztél valamit.

 - Ha-ha. Nagyon vicces. -  Mondja a lány tetetett megrovással, de szemében vidámság csillog. Elmosolyodom.

 - Na jó.

 - Miért hoztál fel ide? - Sok mindenre számítottam, de erre nem.

 - Hát, izé... Azt mondtad, nem szeretnél egyből a mentoraidhoz menni...

 - Értem. - Kicsit mintha csalódott lenne, vagy csak én képzelem? - És... még valamit kérdezhetnék? - Thalia az ajkát harapdája miközben ezt kérdezi.

 - Hát persze. - Mondom, mert kíváncsi lettem

 - Huhh... Kedvelsz? - Kérdezi végül a lány minden maradék bátorságát összeszedve. - Mármint, ezért hívtál ide igazából, nem? - A baj az, hogy ezt én sem tudom. Azt viszont tudom, mit neveltek belém, mit mondjak.

 - Nem. - Amint kimondom a szót tudom, hogy hazugság, de Thalia sarkon fordul és elindul A délutáni nap fénye megcsillan fekete haján. Ilyen gyönyörűnek még sohasem láttam. Amikor megfogom a kezét és magamfelé fordítom, agyam egyik fele hevesen tiltakozik az ellen, amit tenni készülök. Egy Viadalra megyünk mind a ketten, ellenségek leszünk, csak egyikünk élheti túl! Ne, ne, ne és ne! Azonban mindez kevés amikor Thalia gyönyörű kék szemével kérdőn rám néz, lhajolok, és megcsókolom. Éppen csak egy puszi az ajkaira, de Thalia lábujjhegyre áll, így majdnem egymagas velem. Átölelem, majd miután a pillanatnak vége, visszasétálunk a korláthoz, és még órákon át beszélgetünk semmiségekről, mintha normális gyerekek lennénk, akik épp csak megismerték egymást.