24. fejezet - Cato

Az elkövetkezendő néhány napban nem sok minden történik. Felállítottuk üres zsákokból, ládákból, meg néhány számunkra nem kellő dologból a "tornyot". Köré telepíttettük Thalia és Pablo utasításait követve a kiásott aknákat. Pablo ottmaradt őrködni, míg mi többiek  elindultunk "vadászni" a Kiválasztottakra, többnyire eredménytelenül. Egyszer láttuk, hogy az erdő egyik része ég a távolban. Megöltünk egy szerencsétlen Kiválasztottat. Egyszer olyan mocsaras részhez értünk, amibe Glimmer majdnem belefulladt, de szerencsére Marvel, Peeta, Clove és én elég erősek voltunk ahhoz, hogy kihúzzuk. Az éjszakák mindig eseménytelenek, bár meg mernék esküdni rá, hogy valaki követ minket. Az őrséget attól még tartjuk. Ma Marvel kezdi, Glimmer a második, én vagyok a harmadik, Clove pedig az utolsó. Általában csak akkor tudunk kettesben lenni Thaliával, ha én vagyok őrségben. Egyfajta szokásunkká vált ez. Amint Glimmer elfoglalja az őrhelyét - egy magas fa alatt - elszundítok. Az Arénában képtelen vagyok mély álomba merülni, vagy álmodni...

Egy magas, éles sikoly ébreszt fel. Azonnal felpattanok. Hirtelen egy éles szúrást érzek a kézfejemen. Körülöttem fekete pöttyök repkednek... darazsak. Látom, hogy Glimmert teljesen ellepik. Újabb és újabb csípések. A Szövetségeseim futásnak erednek, majd pillanatnyi habozás után én is. A csípések helye iszonyatosan fáj, és a fák elmosódnak a szemem előtt. Hirtelen valamilyen mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Thalia, ha jól látom, épp orrba vágja Peetát egy bottal. A fiúnál pedig kard van... méghozzá az enyém! Sprintelni kezdek feléjük. Amikor közelebb érek, látom, hogy Thalia nem volt valódi, csak egy bokrot képzeltem annak, de a kardom akkor is Peetánál van. Behúzok egy nagyot a srácnak, mire az állkapcsához kap. Pillanatok alatt elszedem tőle a kardom, és lesújtok vele rá, de ő oldalra táncol - bár nem elég gyorsan - és ezért csak a lábán ejtek mély sebet. Ekkor mintha a nevemet kiáltaná valaki, gúnyos röhögés kíséretében. Gyorsan elindulok arrafelé. Majdnem beleütközöm egy bohócba. Mit keres egy bohóc az Arénában? Mindegy, ő is szalad, engem meg hívnak. A darazsak zümmögését már egyáltalán nem hallom. A fák megpróbálnak elkapni, felém nyúlkálnak félelmetesen hosszú és éles ágaikkal. A bokrokból vadállatok lesnek rám, egyszer még egy farkast is látok. Vagy az valami más volt? Talán medve, vagy rozsomák? Hogy néz ki egy rozsomák? Erre a gondolatra elkezdek röhögni. Nem tudom, miért. Csak viccesnek tűnik azt kész. Meglátok egy nagy gyíkot egy fa alatt.
 - Elnézést, gyík, ide feküdhetek? - Nem válaszol, csak bámul tovább ijesztő, sárga szemével. Hallgatás, beleegyezés. - Ooookkkéééééé... - Mondom elnyomva egy ásítást, azzal lefekszem a gyík mellé, és majd egy hét óta először álmodom. 

 - Hogy merészelsz szégyent hozni ránk? - Mennydörgi Apám. A házunk nappalijában állok, a sötétítők miatt félhomály uralkodik. Dermedten bámulom őket.
 - Clove-ot hagytad meghalni, és helyette hazaállítottál egy másik lánnyal, aki ráadásul mégcsak nem is Hivatásos? - Anyám hangjában undor keveredik szánalommal. 
 - Te sem vagy a fiunk. - Apa a lábam elé köp. - Mázli, hogy amíg elvoltál, anyádnak megint született egy fia. Remélem ő majd meghozza számunkra a várt dicsőséget, ha te képtelen voltál rá. Te meg a bátyád, a nagy igazságosak... A Viadalokon nincs igazság, se szerelem. Azt hittem ezt belétek verték az első naptól fogva.
 - Az a lány csak kihasznált. - Anyám rideg tekintettel végigmér. - Szerencsére tudnak neked új házat adni itt, ha kérsz. Mondjuk azt sem bánnám, ha esetleg kiköltöznél a Faluból... Te sem vagy jobb, mint a bátyád volt. Clove-nak kellett volna nyernie. Te nyugodtan meghalhattál volna. Akkor legalább tényleg eltemethettünk volna, mint a bátyádat. 
 - De... - Végre sikerül kiszáradt torkomon ezt a szót kierőltetnem. Apám azonban közbevág.
 - Semmi de! Takarodj a házamból, kölyök, és soha többé ne gyere vissza! Soha! Nem akarunk látni téged többé, értsd meg! Rohanj a kis áruló barátnődhöz!

Ágyúdörgés ébreszt fel. Ki halt meg? Mennyit aludtam? Felemelem a fejem. Éles fájdalom hasít a nyakamba. Mi történt velem? Miért fekszem egy tövises bokorban? Kérdések vannak, válaszok azonban nincsenek. Meg kell találnom a Szövetségeseimet, és ki kell derítenem, ki halt meg. Megint felemelem a fejem. Amint túlteszem magam a fájdalmon, felugrom... és majdnem elesek. Szédülés fog el, csak az ment meg, hogy időben bele tudtam kapaszkodni egy fatörzsbe. Émelyeg a gyomrom. Az egész testem egy merő fájdalom. Ahogy ott állok a fába kapaszkodva, és próbálom visszaszerezni az egyensúlyom, eszembe jut a tegnap este. A darazsak. Biztos volt valami belekeverve a mérgükbe, attól láthattam mindenféle furcsaságot. Várjunk csak? Hallucinációkat okozó mutáns darazsak? Volt róluk szó az iskolában... de a nevük nem jut az eszembe. Valami régi háború - vagy felkelés? - során vetették be őket. Majd megkérdezem Thaliát. Ekkor eszembe jut az ágyúdörgés. Csak nem ő halt meg? Ez a gondolat kitisztítja az elmémet. Az adrenalin pedig elfeledteti velem a fájdalmat egy időre. Felkapom a kardom a földről, és futásnak eredek. Amikor kiérek egy tóhoz, már tudom, hol vagyok. Egy pillanatra megállok. Vajon hová mehettek a többiek? Vissza a tornyunkhoz. Az az egyetlen normális hely. A torony pedig nincs messze egy pataktól... A tóból kifutó kis folyó mentén száguldok lefelé, mígnem észre nem veszek két ismerősnek tűnő fát. Erre jöttem már ki vízért. Hál' Istennek jó irányba jöttem. Átvágok a két fa közötti bozóton, és kiérek a tisztásunkra. A torony előttem magasodik. Látom Pablo sátrát is, körülötte pedig mozgást. Arrafelé veszem az irányt. Most, hogy megtaláltam, amit kerestem, egyre inkább visszatér a fájdalom meg a szédülés. De legalább most az émelygés kimarad. Egy fekete hajjal keretezett arc fordul felém.
 - Cato! - Kiált fel Clove. - Visszajöttél! - Ekkor azonban meglátom, hogy egy másik lány teljes erővel szalad felém. Amikor nekem ugrik és átkarol, majdnem elesek, de erőt veszek magamon. Thalia él! Milyen lenne már elesni vele? Tök ciki! Amint a lány rám néz látom, hogy sírt. Miközben lehajolok és megcsókolom, érzem, hogy egy könnycsepp az én arcomon is legördül.

23. fejezet - Thalia

Újabb halálok. Miközben este fekszem és az eget bámulom, összeszámolom, hányan haltak meg idáig. 12-en. Már csak a fele Kiválasztott van életben. És abból hét a mi kis csapatunkat alkotja. Öt gyerek van még valahol az Arénában, akiről szinte semmit sem tudok. De egyáltalán a Szövetségeseimről tudok bármit is? Persze Marvel vicces, Glimmer pedig 0-24-ben álmodozva bámulja. Pablo úgy gondolja, hogy az élete árán is meg kell védenie. Peeta - "hősszerelmes" ahogy a többiek hívják - indokait nem ismerem, de szerintem első adandó alkalommal el fog minket árulni. Cato és Clove... ők a barátaimnak mutatják magukat - Cato több is, mint barát. Tudom, hogy unokatestvérek, Cato még a Kapitóliumban mesélt nekem a 2. Körzetben levő életükről, meg a bátyjáról. Cato rólam is elég sok mindent megtudott ott kint, az erkélyen. Az árvaházat, Camille-t, a Wiress-hez és Beetee-hez kötődő kapcsolatomat... Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt az a beszélgetés... Az meg, hogy érzelmileg is kötődöm hozzá... Oldalra fordítom a fejem, a fű zizeg a hajam alatt. Cato nem messze, a Bőségszaru tövében ül, és az éjszakát pásztázza. A négy Hivatásos felváltva őrködik majd az éjszaka során, az első őrség pedig rá jutott. Ahogy nézem az alakját, békesség tölt el. Tudom, hogy ő nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essék. Így, hogy belegondolok, érzem, hogy ami köztünk van, nevetséges időpontban alakult ki, de jó dolog. Ezt az érzést... hogy tudod, hogy van valaki, akiben bízhatsz, aki megnyugtat, aki számít rád, aki szeret, aki elfogad, aki vigyáz rád, hogy ha eltűnik a szemed elől, máris aggódni kezdesz érte, de előbb megérzed, hogy visszatért, minthogy meglátnád, ezt mindenkinek meg kéne tapasztalnia az életben. E nélkül elhagyni ezt a világot szörnyű lehet. Cato felém pillant, és meglátja, hogy ébren vagyok. Oldalra billenti a fejét és int nekem a kezével. Mivel az öt ellenfelünk közül az egyik képzetlen, a másik kislány, a harmadiknak van annyi esze, hogy ne zargasson minket, a negyediknek a szeretője pedig a fogjunk, nem valószínű, hogy megtámadnak minket. Ha meg mégis, először az árokrendszerünkön kell végigjutniuk. Óvatosan felállok, és kis táborunk széléhez sétálok, majd leülök Cato mellé a fűbe. A fiú kissé bosszúsan csóválja a fejét.
 - Aludnod kéne. Holnap befejezzük az aknák kiásását, telepítjük őket azon a tisztáson, amit Marvel meg Glimmer találtak, aztán pedig áthordjuk a maradék dolgot, és végleg itthagyjuk a Szarut. Azt akartam jelezni neked, hogy aludj már, nem azt, hogy gyere ide.
 - De attól még nem bánod, ugye? - Kérdezem, miközben a fiú mellkasának dőlök. Egy pillanatra megdermed, de aztán átkarol és magához húz. Egy darabig csak fekszem így, és hallgatom Cato szívverését, majd azt veszem észre, hogy lassan lecsukódik a szemem...

Álmomban ugyanott fekszem, mint ahol elaludtam, a Bőségszaru oldalában. Lassan felkelek, és körbejárom a területet. A Hold ragyog az éjszakai égbolton, pedig az Arénában egyáltalán nem látszik. Körülötte a csillagok különös alakzatokat formáznak.
 - Elárulod a Körzeted. - Hallok egy ismerős hangot a hátam mögül. Egy pillanat alatt hátrafordulok. Camille háttal nekidől a Bőségszaru egyik belső oldalának. Mögötte Mark Harris áll, a tavalyi fiú Kiválasztott a Körzetemből. Mögöttük pedig további gyerekek, idősek és fiatalabbak, mind a Körzetemből... és mind halottak. Többük arcára emlékszem korábbi Viadalokról. Egyikük se jött ki élve az Arénából. És vannak olyanok is, akiket még nem láttam, mert túl fiatal vagyok ahhoz, hogy láthattam volna a Viadalukat. Betöltik a Bőségszarut.
 - Én... én nem... - Védekezőn karba fonom a kezem. - Hogy mondhatsz ilyet? A barátnőm vagy!
 - Csak voltam. Nem vetted észre, hogy egy éve halott vagyok? Most pedig embereket ölsz, és Hivatásosakkal bandázol! Ártatlanokat mészárolsz le, és az ellenséggel enyelegsz!
 - Ne... Ne mondj ilyeneket! - Érzem, hogy a szemeim megremegnek, és nyelnem kell egy nagyot, hogy ne sírjam el magam. - Camille...

 - Nyugi! Nincs semmi baj. Sssh... - Érzem, hogy Cato gyengéden homlokon csókol. Az egész testem rázkódik a visszafojtott, hangtalan zokogástól. Magamhoz húzom  a fiút, és felnézek a szemébe. Abba a gyönyörű, kék szemébe. 
 - Csak rosszat álmodtam. - Mondom sóhajtva, és lehunyom a szemem. Egy pillanattal később érzem a fiú ajkait a sajátjaimon. Belemerülök a csókba, és szinte el is tudom felejteni, hogy hol vagyok, vagy hogy miért. Itt és most csak a kivel számít.
 - Semmi baj. - Súgja nekem Cato, amikor elválunk egymástól. - Megvédelek mindentől, jó? Nem kell félned, amíg az oldaladon vagyok.
 - Köszönöm... - Súgom vissza alig hallható hangon. - És szeretlek, Cato. Mindenkinél jobban. - Ezt úgy érzem, ki kell mondanom. Mielőtt még azon kapnám magam, hogy nincs rá többé esélyem...
 - Én is téged. - Cato újra az ajkamhoz hajol, és könnyedén megcsókol, és az ölébe fektet. Szép lassan újra álomba merülök, és ezúttal végre elkerülnek az álmok.