Újabb halálok. Miközben este fekszem és az eget bámulom, összeszámolom, hányan haltak meg idáig. 12-en. Már csak a fele Kiválasztott van életben. És abból hét a mi kis csapatunkat alkotja. Öt gyerek van még valahol az Arénában, akiről szinte semmit sem tudok. De egyáltalán a Szövetségeseimről tudok bármit is? Persze Marvel vicces, Glimmer pedig 0-24-ben álmodozva bámulja. Pablo úgy gondolja, hogy az élete árán is meg kell védenie. Peeta - "hősszerelmes" ahogy a többiek hívják - indokait nem ismerem, de szerintem első adandó alkalommal el fog minket árulni. Cato és Clove... ők a barátaimnak mutatják magukat - Cato több is, mint barát. Tudom, hogy unokatestvérek, Cato még a Kapitóliumban mesélt nekem a 2. Körzetben levő életükről, meg a bátyjáról. Cato rólam is elég sok mindent megtudott ott kint, az erkélyen. Az árvaházat, Camille-t, a Wiress-hez és Beetee-hez kötődő kapcsolatomat... Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt az a beszélgetés... Az meg, hogy érzelmileg is kötődöm hozzá... Oldalra fordítom a fejem, a fű zizeg a hajam alatt. Cato nem messze, a Bőségszaru tövében ül, és az éjszakát pásztázza. A négy Hivatásos felváltva őrködik majd az éjszaka során, az első őrség pedig rá jutott. Ahogy nézem az alakját, békesség tölt el. Tudom, hogy ő nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essék. Így, hogy belegondolok, érzem, hogy ami köztünk van, nevetséges időpontban alakult ki, de jó dolog. Ezt az érzést... hogy tudod, hogy van valaki, akiben bízhatsz, aki megnyugtat, aki számít rád, aki szeret, aki elfogad, aki vigyáz rád, hogy ha eltűnik a szemed elől, máris aggódni kezdesz érte, de előbb megérzed, hogy visszatért, minthogy meglátnád, ezt mindenkinek meg kéne tapasztalnia az életben. E nélkül elhagyni ezt a világot szörnyű lehet. Cato felém pillant, és meglátja, hogy ébren vagyok. Oldalra billenti a fejét és int nekem a kezével. Mivel az öt ellenfelünk közül az egyik képzetlen, a másik kislány, a harmadiknak van annyi esze, hogy ne zargasson minket, a negyediknek a szeretője pedig a fogjunk, nem valószínű, hogy megtámadnak minket. Ha meg mégis, először az árokrendszerünkön kell végigjutniuk. Óvatosan felállok, és kis táborunk széléhez sétálok, majd leülök Cato mellé a fűbe. A fiú kissé bosszúsan csóválja a fejét.
- Aludnod kéne. Holnap befejezzük az aknák kiásását, telepítjük őket azon a tisztáson, amit Marvel meg Glimmer találtak, aztán pedig áthordjuk a maradék dolgot, és végleg itthagyjuk a Szarut. Azt akartam jelezni neked, hogy aludj már, nem azt, hogy gyere ide.
- De attól még nem bánod, ugye? - Kérdezem, miközben a fiú mellkasának dőlök. Egy pillanatra megdermed, de aztán átkarol és magához húz. Egy darabig csak fekszem így, és hallgatom Cato szívverését, majd azt veszem észre, hogy lassan lecsukódik a szemem...
Álmomban ugyanott fekszem, mint ahol elaludtam, a Bőségszaru oldalában. Lassan felkelek, és körbejárom a területet. A Hold ragyog az éjszakai égbolton, pedig az Arénában egyáltalán nem látszik. Körülötte a csillagok különös alakzatokat formáznak.
- Elárulod a Körzeted. - Hallok egy ismerős hangot a hátam mögül. Egy pillanat alatt hátrafordulok. Camille háttal nekidől a Bőségszaru egyik belső oldalának. Mögötte Mark Harris áll, a tavalyi fiú Kiválasztott a Körzetemből. Mögöttük pedig további gyerekek, idősek és fiatalabbak, mind a Körzetemből... és mind halottak. Többük arcára emlékszem korábbi Viadalokról. Egyikük se jött ki élve az Arénából. És vannak olyanok is, akiket még nem láttam, mert túl fiatal vagyok ahhoz, hogy láthattam volna a Viadalukat. Betöltik a Bőségszarut.
- Én... én nem... - Védekezőn karba fonom a kezem. - Hogy mondhatsz ilyet? A barátnőm vagy!
- Csak voltam. Nem vetted észre, hogy egy éve halott vagyok? Most pedig embereket ölsz, és Hivatásosakkal bandázol! Ártatlanokat mészárolsz le, és az ellenséggel enyelegsz!
- Ne... Ne mondj ilyeneket! - Érzem, hogy a szemeim megremegnek, és nyelnem kell egy nagyot, hogy ne sírjam el magam. - Camille...
- Nyugi! Nincs semmi baj. Sssh... - Érzem, hogy Cato gyengéden homlokon csókol. Az egész testem rázkódik a visszafojtott, hangtalan zokogástól. Magamhoz húzom a fiút, és felnézek a szemébe. Abba a gyönyörű, kék szemébe.
- Csak rosszat álmodtam. - Mondom sóhajtva, és lehunyom a szemem. Egy pillanattal később érzem a fiú ajkait a sajátjaimon. Belemerülök a csókba, és szinte el is tudom felejteni, hogy hol vagyok, vagy hogy miért. Itt és most csak a kivel számít.
- Semmi baj. - Súgja nekem Cato, amikor elválunk egymástól. - Megvédelek mindentől, jó? Nem kell félned, amíg az oldaladon vagyok.
- Köszönöm... - Súgom vissza alig hallható hangon. - És szeretlek, Cato. Mindenkinél jobban. - Ezt úgy érzem, ki kell mondanom. Mielőtt még azon kapnám magam, hogy nincs rá többé esélyem...
- Én is téged. - Cato újra az ajkamhoz hajol, és könnyedén megcsókol, és az ölébe fektet. Szép lassan újra álomba merülök, és ezúttal végre elkerülnek az álmok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése