24. fejezet - Cato

Az elkövetkezendő néhány napban nem sok minden történik. Felállítottuk üres zsákokból, ládákból, meg néhány számunkra nem kellő dologból a "tornyot". Köré telepíttettük Thalia és Pablo utasításait követve a kiásott aknákat. Pablo ottmaradt őrködni, míg mi többiek  elindultunk "vadászni" a Kiválasztottakra, többnyire eredménytelenül. Egyszer láttuk, hogy az erdő egyik része ég a távolban. Megöltünk egy szerencsétlen Kiválasztottat. Egyszer olyan mocsaras részhez értünk, amibe Glimmer majdnem belefulladt, de szerencsére Marvel, Peeta, Clove és én elég erősek voltunk ahhoz, hogy kihúzzuk. Az éjszakák mindig eseménytelenek, bár meg mernék esküdni rá, hogy valaki követ minket. Az őrséget attól még tartjuk. Ma Marvel kezdi, Glimmer a második, én vagyok a harmadik, Clove pedig az utolsó. Általában csak akkor tudunk kettesben lenni Thaliával, ha én vagyok őrségben. Egyfajta szokásunkká vált ez. Amint Glimmer elfoglalja az őrhelyét - egy magas fa alatt - elszundítok. Az Arénában képtelen vagyok mély álomba merülni, vagy álmodni...

Egy magas, éles sikoly ébreszt fel. Azonnal felpattanok. Hirtelen egy éles szúrást érzek a kézfejemen. Körülöttem fekete pöttyök repkednek... darazsak. Látom, hogy Glimmert teljesen ellepik. Újabb és újabb csípések. A Szövetségeseim futásnak erednek, majd pillanatnyi habozás után én is. A csípések helye iszonyatosan fáj, és a fák elmosódnak a szemem előtt. Hirtelen valamilyen mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Thalia, ha jól látom, épp orrba vágja Peetát egy bottal. A fiúnál pedig kard van... méghozzá az enyém! Sprintelni kezdek feléjük. Amikor közelebb érek, látom, hogy Thalia nem volt valódi, csak egy bokrot képzeltem annak, de a kardom akkor is Peetánál van. Behúzok egy nagyot a srácnak, mire az állkapcsához kap. Pillanatok alatt elszedem tőle a kardom, és lesújtok vele rá, de ő oldalra táncol - bár nem elég gyorsan - és ezért csak a lábán ejtek mély sebet. Ekkor mintha a nevemet kiáltaná valaki, gúnyos röhögés kíséretében. Gyorsan elindulok arrafelé. Majdnem beleütközöm egy bohócba. Mit keres egy bohóc az Arénában? Mindegy, ő is szalad, engem meg hívnak. A darazsak zümmögését már egyáltalán nem hallom. A fák megpróbálnak elkapni, felém nyúlkálnak félelmetesen hosszú és éles ágaikkal. A bokrokból vadállatok lesnek rám, egyszer még egy farkast is látok. Vagy az valami más volt? Talán medve, vagy rozsomák? Hogy néz ki egy rozsomák? Erre a gondolatra elkezdek röhögni. Nem tudom, miért. Csak viccesnek tűnik azt kész. Meglátok egy nagy gyíkot egy fa alatt.
 - Elnézést, gyík, ide feküdhetek? - Nem válaszol, csak bámul tovább ijesztő, sárga szemével. Hallgatás, beleegyezés. - Ooookkkéééééé... - Mondom elnyomva egy ásítást, azzal lefekszem a gyík mellé, és majd egy hét óta először álmodom. 

 - Hogy merészelsz szégyent hozni ránk? - Mennydörgi Apám. A házunk nappalijában állok, a sötétítők miatt félhomály uralkodik. Dermedten bámulom őket.
 - Clove-ot hagytad meghalni, és helyette hazaállítottál egy másik lánnyal, aki ráadásul mégcsak nem is Hivatásos? - Anyám hangjában undor keveredik szánalommal. 
 - Te sem vagy a fiunk. - Apa a lábam elé köp. - Mázli, hogy amíg elvoltál, anyádnak megint született egy fia. Remélem ő majd meghozza számunkra a várt dicsőséget, ha te képtelen voltál rá. Te meg a bátyád, a nagy igazságosak... A Viadalokon nincs igazság, se szerelem. Azt hittem ezt belétek verték az első naptól fogva.
 - Az a lány csak kihasznált. - Anyám rideg tekintettel végigmér. - Szerencsére tudnak neked új házat adni itt, ha kérsz. Mondjuk azt sem bánnám, ha esetleg kiköltöznél a Faluból... Te sem vagy jobb, mint a bátyád volt. Clove-nak kellett volna nyernie. Te nyugodtan meghalhattál volna. Akkor legalább tényleg eltemethettünk volna, mint a bátyádat. 
 - De... - Végre sikerül kiszáradt torkomon ezt a szót kierőltetnem. Apám azonban közbevág.
 - Semmi de! Takarodj a házamból, kölyök, és soha többé ne gyere vissza! Soha! Nem akarunk látni téged többé, értsd meg! Rohanj a kis áruló barátnődhöz!

Ágyúdörgés ébreszt fel. Ki halt meg? Mennyit aludtam? Felemelem a fejem. Éles fájdalom hasít a nyakamba. Mi történt velem? Miért fekszem egy tövises bokorban? Kérdések vannak, válaszok azonban nincsenek. Meg kell találnom a Szövetségeseimet, és ki kell derítenem, ki halt meg. Megint felemelem a fejem. Amint túlteszem magam a fájdalmon, felugrom... és majdnem elesek. Szédülés fog el, csak az ment meg, hogy időben bele tudtam kapaszkodni egy fatörzsbe. Émelyeg a gyomrom. Az egész testem egy merő fájdalom. Ahogy ott állok a fába kapaszkodva, és próbálom visszaszerezni az egyensúlyom, eszembe jut a tegnap este. A darazsak. Biztos volt valami belekeverve a mérgükbe, attól láthattam mindenféle furcsaságot. Várjunk csak? Hallucinációkat okozó mutáns darazsak? Volt róluk szó az iskolában... de a nevük nem jut az eszembe. Valami régi háború - vagy felkelés? - során vetették be őket. Majd megkérdezem Thaliát. Ekkor eszembe jut az ágyúdörgés. Csak nem ő halt meg? Ez a gondolat kitisztítja az elmémet. Az adrenalin pedig elfeledteti velem a fájdalmat egy időre. Felkapom a kardom a földről, és futásnak eredek. Amikor kiérek egy tóhoz, már tudom, hol vagyok. Egy pillanatra megállok. Vajon hová mehettek a többiek? Vissza a tornyunkhoz. Az az egyetlen normális hely. A torony pedig nincs messze egy pataktól... A tóból kifutó kis folyó mentén száguldok lefelé, mígnem észre nem veszek két ismerősnek tűnő fát. Erre jöttem már ki vízért. Hál' Istennek jó irányba jöttem. Átvágok a két fa közötti bozóton, és kiérek a tisztásunkra. A torony előttem magasodik. Látom Pablo sátrát is, körülötte pedig mozgást. Arrafelé veszem az irányt. Most, hogy megtaláltam, amit kerestem, egyre inkább visszatér a fájdalom meg a szédülés. De legalább most az émelygés kimarad. Egy fekete hajjal keretezett arc fordul felém.
 - Cato! - Kiált fel Clove. - Visszajöttél! - Ekkor azonban meglátom, hogy egy másik lány teljes erővel szalad felém. Amikor nekem ugrik és átkarol, majdnem elesek, de erőt veszek magamon. Thalia él! Milyen lenne már elesni vele? Tök ciki! Amint a lány rám néz látom, hogy sírt. Miközben lehajolok és megcsókolom, érzem, hogy egy könnycsepp az én arcomon is legördül.