29. fejezet - Thalia

Egy erdőben sétálok. Nem, nem akármilyen erdőben: az Arénában vagyok. De valahogy másmilyen, mint a valódi Aréna. A madarak vidáman csivitelnek, a Nap világít odafenn, a bokrok, fák, virágok zöldellnek. Odasétálok a folyóhoz. A vize kristályosabban csillámlik, mint valaha. Az ég gyönyörű kék. Behunyom a szemem és a Nap felé fordítom az arcom. Kellemesen melengeti, az egész olyan jó érzés...
Hirtelen eltűnik  a Nap. Már nem érzem melegét. Kipattannak szemeim. Az ég vérvörös. A fű a talpam alatt fakó, a madarak valójában mutánsok. Fecsegők. Tovább énekelnek, de egy egy hang ismerősen cseng. 
 - Jó reggelt, álomszuszék, Karácsony van! - Camille...
 - Pont ez kerülte el a figyelmedet, amikor minden mást megfigyelsz? - Glimmer...
 - Hogy jó vagy a robbanószerkezetekkel azt sajnálatos módon nem tudod bemutatni. Mint látod, nincs itt 'hogyan szereljünk össze aknákat és egyéb robbanásveszélyes szerkezeteket' feliratú állomás. - Marvel...
 De ők már nincsenek többé...
 - Öljetek meg. Öljetek meg! Nem maradhatok tovább életben, így nem is akarok tovább élni! Ha már meghalok, azt nem vért köhögve, majd felrobbanva akarom. Öljetek meg, mert nem akarok olyan fájdalmas halált!  Öljetek meg. Öljetek már meg... Öljetek meg! Öljetek meg! - Pablo... ő beleőrült ebbe. 
Hátrálni kezdek, el a hangoktól, melyek most már minden ismerősöm hangján követelik, hogy öljem meg őket. Megbotlom valamiben. Majdnem elesek, de sikerül megtartanom az egyensúlyom, és hátrafordulok. A földön Tirana holtteste fekszik... de mégsem. Ugyanaz a szétroncsolódott, megfeketedett test, de a néhány ruhacafat és a fekete hajszálak... A szívem kihagy egy pumpálást. 
 - Clove? - Suttogom. Majd elájulok, ahogy a holttestet nézem, de ekkor meglátom mögötte a többit is: Katniss, Peeta, Thresh, és... Cato. Könnyek lepik el a szemem.. Cato! Nem, nem halhatott meg! Ő semmiképp sem lehet halott! Nem! Nem! Nem! Tagadólag rázom a fejem.
 - Ez a győzelem ára pedig, Thalia. És megígérted, hogy megnyered ezt. - Egy kisfiú halovány alakja lépked felém a holttestek mezején. Lewis.
 - Nem. - Suttogom. - Így nem kérek belőle.
 - Megígérted nekem, és be kell, hogy tartsd, amit ígértél, ne feledd! Változást fogsz hozni... Meg kell változtatnod ezt a világot! Hagyatkozz a szavakra!
 - Nem! - Üvöltök rá.

- Nem! -Zihálva ülök fel, nyakamon izzadság csurdogál. A kis tüzünk a barlang sarkában szinte teljesen leégett, csak parázslik már. Szemeim hamar hozzászoknak a félhomályhoz. Clove összegömbölyödve alszik néhány lépésnyire tőlem. Szerencsére nem ébresztettem fel. Kimászom a barlangból, és Cato aggódó arcával találom szemben magam. Összeszorul a szívem. Az még rendben van, hogy én képtelen vagyok szabadulni a halottak emlékétől, de hogy valaki más aggódjon értem emiatt. Lehajtom a fejem.
 - Újabb rémálom? - Kérdezi. Lesütött szemmel bólintok. - Hallottam, hogy kiáltottál. Clo nem kelt fel, ugye? 
 - Nem. - Mondom halkan, miközben gondolatban üvöltözöm magammal, hogy lehetek ilyen gyenge. Továbbra sem emelem fel a fejem.
 - Hát, az unokahúgom tényleg egy mormota! - Hangja vidám, gondolom megmosolyogtatja a gondolat.
 - Aha. - Vállat vonok. Megfordulok, és indulnák is vissza, de Cato elkapja a karom, és magához ránt. Önkéntelenül felkapom a fejem, és a szemébe nézek. Kék szemeiben aggodalom csillog, arcán nyoma sincs a korábbi jókedvnek.
 - Aggódom érted, Thalia. - Szabad kezével a hajába túr. - Nem tudom, hogyan segíthetnék neked, mert nem mondasz el nekem semmit. És ez az őrületbe kerget. Kérlek... - Cato hangja szomorúan cseng. Ezt a beszélgetést már lejátszottuk tegnap. Meg tegnapelőtt. Meg azelőtt. Meg minden áldott éjjel az elmúlt öt napban. És a vége mindig az, hogy megrázom a fejem, bármennyire fájdalmas is látnom ezt az arckifejezését, majd visszafekszem, és várom, hogy reggel legyen végre. De talán... talán tényleg jobb lenne, ha elmondanám neki...
 - Gyere, üljünk le. - Fejemmel egy, a barlangunk bejáratához közeli fa irányába bökök. Cato kérdőn felvonja a szemöldökét.
 - Most akkor mesélni fogsz nekem végre, vagy mi? - Kérdezi halvány, győzedelmes mosollyal az ajkán. Én csak némán, szomorkásan megvonom a vállam, és magam után húzva őt leülök a fa tövébe. Mellém telepedik, magához húz, és átölel. A vállára hajtom a fejem. Olyan kényelmes így ülni, érezni a teste melegét, hallgatni lélegzetvételét annak, akihez a szívem húz. Békés, áldott pillanat. Aztán megtöröm az egésznek a varázsát, és mesélni kezdek a borzalmakról, amiket minden álmomban átélek. Mert már öt éjszakája alig alszom, mert öt éjszakája kísért ugyanaz az álom, öt éjszakája képtelen vagyok pihenni. Furcsamód megkönnyebbülök, hogy kiadhattam mindezt magamból. Mikor végzek, Cato gyengéden megfogja a kezem, és megpuszilja kézfejem hátulját. Sajnálom, hogy tönkretettem az estéjét. Nagyon sajnálom...
 - Ne sajnáld. - Hoppá. Hangosan beszéltem. Hogy lehetek ilyen hülye! - Biztos könnyebb így, hogy elmondtad. És ha nem bánod... Szeretnék adni neked egy jó tanácsot.
 - Hogy érted? Persze, nem bánt semmi, amit te mondasz... - Cato jóízűen felkacag.
 - Te kis naiv! Tudnék én neked olyan dolgokat mondani, amitől sírva szaladnál anyukádhoz... - Ennél a szónál megakad, ráeszmél mit mondott... és letöröl egy könnycseppet az arcomról. Miért van az, hogy még mindig bánt, hogy nem emlékszem a szüleimre? Az ég szerelmére, már elmúltam 16!
 - A lényeg az, hogy szerintem csak el kéne tökélned, hogy győzni fogsz. Ne érdekeljenek a következmények. Csak tartsd szem előtt a célt, miszerint győznöd kell.
 - De... ha én leszek a győztes, akkor te és Clove...
 - Látod? Ezt mondtam az előbb. Ne érdekeljen. Csak hidd el, hogy ha nyersz, akkor minden vágyad valóra válik.
 - De...
 Cato gyengéden szembefordít magával, és megcsókol, elhallgattatva ezzel minden tiltakozásom. Csókjai áradatában úgy érzem lebegek valami földöntúli csodában... Aztán néhány hangos köhintés félbeszakít minket. 
 - Legalább ne a barlang szájában csináljátok, jó? Ott a susnyás, ott nyaljátok-faljátok egymást, oké? - Clove hangjában bújkál némi ingerültség, de nem kifejezetten mérges ránk. Hála az égnek.
 - Nyugi, Clo, csak élvezzük az életet! - Mondja vidoran Cato.
 - Azt a susnyásban is lehet... - Mondja Clo zsörtölődve. Épp folytatásra nyitja a száját, mikor megszólal Caesar Flickerman hangja. Betölti az Arénát monológja:
- Tisztelt Kiválasztottak! Már csak hatan maradtatok, így holnap délben megrendezésre kerül a lakoma! Ez nem akármilyen lakoma lesz, mindenki egy hátizsákban azt a dolgot vagy dolgokat fogja találni, amire a leginkább szüksége van. Némelyik életbevágóan fontos lehet egy-egy Kiválasztott számára! Mindenkit szeretettel várunk a Bőségszarunál! Illetve lenne még egy bejelenteni valóm: a Játékmesterek hosszas tanácskozás után arra a döntésre jutottak, hogy megváltoztatják a Viadal szabályzatát. Az új szabály kimondja, hogy amennyiben az utolsó életben maradt Kiválasztottak egy Körzethez tartoznak, mindannyiukat győztesnek nyilvánítják. Köszönöm a figyelmet, és soha ne hagyjon el benneteket a remény!
 Azzal hirtelen egy pár másodperces néma csend következik. Nem zizzen faág, nem csicsereg madár, mintha még az Aréna is elfelejtett volna élni egy pillanatra. Aztán, mintegy varázsütésre, újra hangokkal telik meg az erdő.
 - Ti is... hallottátok, amit mondott? Ezt most komolyan gondolja? - Clove arca sugárzik. - Cato, ez azt jelenti...  - Rám villan tekintete, és elkomorodik. - Oh. Thalia, nem úgy értettem...
 - Nem, semmi baj. Ha úgy hozza a sors, akkor persze, azt szeretném, hogy ti ketten jussatok ki. De egyelőre ne foglalkozzunk ezzel. Holnap délben lakoma. Kell egy terv. 
 Clove és Cato szinte egyszerre bólintanak. Ebben a pillanatban három ejtőernyő kezd aláereszkedni a levegőből, felugrunk, és mindannyian megfogunk egyet-egyet. Ugyanakkora méretű dobozok, bennük meleg étel. Na, egy kis luxus és változatosság! Nem szenvedünk hiányt ételben, de csak szárított gyümölcsökből, szárított húsból és kétszersültből állnak a készleteink. Catoéba és Clovéba egy-egy rövid üzenet rejtőzik: A 3. Körzet köszönettel tartozik nektek! Az enyémben kissé hosszabb a szöveg: A Cap. łudj., mire van szüks. kérd=kapod. Á, Beete és a kissé kódolt üzenetei... Tehát nem tudják a fejesek, mire van szükségem? Kitalálom, kimondom hangosan, és benne lesz a csomagomban... Elmosolyodom. Cato és Clove értetlenkedve néznek rám. Gyorsan cafatokká tépem a papírt. Csak úgy, megszokásból. Már tuti leadta a feliratot a TV.
 - Semmi különös. Először együnk, aztán ismertetem a tervet. Talán... Hárman is ki tudunk jutni...

28. fejezet - Cato

Halál. A szele itt fújdogál az Arénában. Beleivódik a földbe, a fákba, a levegőbe. Egyre kevesebben vagyunk. A 24-ből már csak 6-an maradtunk. Thalia és Clove még élnek, ez a fontos. De a többiek már halottak... Glimmer is. Marvel is.
 - Nyugi. Nincs semmi... - Thalia mondatának többi része szipogásba fullad. Észre se vettem, hogy beleöklöztem a barlang falába. A kézfejemen vér patakzik az apró sebekből, amiket a szikla okozott. Thalia a vállamra dőlve szipog. Ő elég sok mindenkit elvesztett ma. Őszintén szólva átkozom magam miatta, de megkönnyebbültem, hogy Pablo is meghalt. Tudom, hogy nem szép dolog, meg hogy Thalianak nagyon fáj, de akkor is. Folyamatos veszélyforrást láttam benne. Nem tudtam bízni benne, ahányszor Thalia közelében volt, mindig szorosabban fogtam a fegyverem. De most ennek vége. Magamhoz húzom Thaliat, miközben patakzanak a könnyek a szeméből. Dühös vagyok magamra. Dühös vagyok az életre, a sorsra, a Viadalra, a kapitóliumiakra, a Játékmesterekre, az egész világra, hogy ennek teszik ki a lányt, akit szeretek. Thalia nem ezt érdemli. Sokkal jobbat érdemelne ő is, meg Clove is. Meg, ha jobban belegondolok, mindenki, aki itt van ezen a Viadalon. Nem. Ökölbe szorul a kezem. Nem mindenki. Katniss Everdeen... "A Lángra Lobbant Lány", mi? Inkább gyilkos... Megölte két Szövetségesem. Glimmer és Marvel... mindketten jobbat érdemeltek volna. Egy jó életet, ahol szabadon szerethetik egymást. Mint én és Thalia, csak mi mondjuk nem is találkoztunk volna soha, ha nincs ez az átkozott Viadal. Thalia görcsös szipogása szép lassan enyhül, majd egyenletes szuszogássá szelídül. Elaludt végre. Addig ügyeskedem, míg a feje az ölembe nem kerül. Ahogy ott szuszog, békésen az ölemen, egy pillanatra elmosolyodom. Örülök, hogy bármilyen viszontagságok között képes bízni bennem és Clove-ban annyira, hogy ilyen békés, mély álomba képes merülni. Kisimítom szénfekete haját az arcából, majd egy csókot nyomok a homlokára. Ekkor felhangzik a Kapitólium himnusza. Végre. Clove odakint őrködött idáig, azt beszéltük meg, az éjjel fele az enyém lesz majd, a másik fele alatt pedig majd megint ő őrködik. Hajnaltól pedig újra enyém lesz majd a váltás. Újra felharsan a himnusz, majd Clove csusszan be a barlang szűk nyílásán át. Gondterhelt kifejezés ül az arcán.
 - Nincs mázlink. - Mondja. - Nem Peeta vagy Thresh halt meg. Ruta, a kislány az, a Tizenegyesből. Rajta kívül Rókaképű, Pablo és... Marvel. - Az utolsó nevet suttogja, szemét lesütve. Óvatosan a földre fektetem Thalia fejét, majd egy pillanat alatt telpra ugrom. Eközben felvettem a közönyösség álarcát. Biztos, hogy most élő közvetítésben adnak épp minket.
 - Ne a halottakra koncentráljunk. Hanem a többi élő ellenfelünkre. Maradt akkor Bikanyak a 11.-ből, meg a Szerelmespár a 12.-ből. Nem hiszem, hogy összefogtak volna ellenünk, vagy? - Eddigre Clove is előhalászta Hivatásos álarcát. Kegyetlen vigyorra húzódik a szája. 
 - Még vannak hárman... Nemsokára egy se lesz belőlük... - Azzal lehuppan az alvó Thalia mellé a földre. Hogy is kéne most viselkednem? Mintha... nem bíznék benne, mi?
 - Clo... Lehet, hogy az unokahúgom vagy, de attól még az ellenfelem is, jelen pillanatban. Ha Thalianak bármi baja esik, amíg én őrködöm... Azt hiszem, tudod, ki a jobb kettőnk közül közelharcban. Itt, a zárt barlangban pedig nem tudsz a kis késeiddel játszadozni... - Gunyorosan rávigyorgok. Ő ugyanolyan vigyort villant vissza rám. Kimászom a barlangból, a hűvös "éjjelbe", ami valójában csupán egy sötét homály. Nappal világítanak ránk ezerrel, és még éjjel is van némi fény. Inkább 8 órás szürkületnek hívnám, mint éjjelnek. Tegnap volt először ilyen. Akkor még többen voltunk ebben az átkozott Arénában. Körülbelül négy óra múlva bemegyek a barlangba. Óvatosan felrázom Clove-ot, aki álmosan pislog párat, majd bólint, és kimegy. Lefekszem Thalia mellé, magamhoz húzom, és álomba merülök.

Arra ébredek, hogy Thalia remegve hánykolódik. Felülök, és magamhoz ölelem. Arcon csókolom, mire kipattannak szemei.
 - Cato... - Suttogja. - Félek...
 - Nyugi, csak rosszat álmodtál. - Mormolom a fülébe.
 - De... Pablo... Marvel... meg Tirana tegnap... és Glimmer is... - Alig értem, mit mond, pedig az ölemben ül, hátával a mellkasomnak dőlve. Óvatosan az álla alá nyúlok fél kézzel, és magam felé fordítom az arcát. Thalia arca rettegést tükröz, szeméből patakzanak a könnyek.
 - Megvédelek, jó? Mindentől. Túl fogjuk ezt élni, oké? Együtt. Nem hagylak magadra semmiképp. - Thalian látszik, hogy kételkedik bennem, de azért szembefordul velem teljesen.
 - Ne ígérj ilyen butaságokat, Cato. Nem juthatunk ki innen élve mindketten. - Mondja szomorú szemekkel. Ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megcsókoljam. Valami ebből tükröződhet az arcomon is, mert Thalia arcán enyhe zavarodottság suhan át egy pillanat erejéig. 
 - Ha már meg kell halnunk... - Suttogom, és érzem, hogy mosolyra görbül a szám. - Akár élvezhetnénk is hátralevő időnket, nem?
 - Hát... - Nem muszáj neki döntenie, én döntök inkább helyette. Homlokához támasztom az enyémet, mire ő lehunyja szemeit. Gyengéden csókolom az elején, majd valami sokkal vadabbá válik az egész. Addig csókoljuk egymást, míg kifogyunk a levegőből. Levegőt kapkodva bámulunk egymás szemébe, és látom, hogy ez nem csak szerintem csodálatos érzés. Thalianak is tetszik, és ettől, ha lehet, még boldogabb leszek. Az elkövetkezendő pár óra életem legszebb pillanatai közé tartozik.

27. fejezet - Thalia

Rohanunk. Azonnal, amint meghallottuk a robbanást, elkezdtünk Cato-val visszafelé sprintelni. Hirtelen az ágyúdörrenés hallatszik. Valaki meghalt, újfent. Bár nem hittem volna, hogy lehetséges, de Cato még nagyobb sebességre kapcsol. Cikk-cakkozva suhanunk, fákat, bokrokat kerülgetve. Cato erősen szorítja bal karomat, ráncigál magával, miközben észveszejtő sebességgel sprintelünk vissza a tisztásunkra. Én meg-meg botlom az aljnövényzetben, kisebb-nagyobb kövekben, de Cato szilárdan tart, nem hegy elesni, húz magával. 5 perc múlva körülbelül kiérünk az erdő félhomályos kuszaságából. A torony felrobbant. Körülöttünk füstölgő romok hevernek a földön. Valaki berobbantotta az aknákat. Valaki innentől kezdve azt hiszi, hogy nincs élelmünk, hogy megsemmisítette készleteinket. Önkéntelenül mosolyra görbül a szám. A tervem egy része bevált, ezek szerint. De ki halt meg? Összeszorul a szívem. Vajon Pablo? Ám nincs túl sok időm gondolkodni. Az ágyú eldörren még egyszer. Cato-ra nézek, de ő sem tudja, mi történik. Előhúzza kardját, majd védelmezőn elém lép. Egy alak válik ki a füstből. Cato légzése lelassul, a fiú testtartása megmerevedik, egy ugrásra kész nagymacska jut eszembe megfeszített testtartásáról. Már épp ugrana, mikor meghallom Pablo hangját:
 - Nyugi, csak én vagyok! - Cato leengedi kardját, de ettől sem tűnik kevésbé fenyegetőnek. Egy szempillantás alatt képes lenne elvágni Pablo torkát, ha arra kerülne a sor. Gyengéden a fiú vállára teszem kezem, megszorítom, majd mellé lépek.
 - Csak Pablo az. Nem ellenség.
 - Honnan tudod? Neki kellett volna vigyáznia a Toronyra. Mi van, ha ő robbantotta fel? - Teszi fel a kérdést Cato. És a baj az, hogy ez teljesen ésszerű lenne. 
 - Engedd meg, hogy beszéljek vele, oké? - Látom a Cato arcán átfutó vegyes érzelmeket, miközben mélyen a szemembe néz.
 - Jó. - Mondja végül. - De itt maradsz, mellettem. - Bólintok.
 - Mi történt, Pablo? - Kérdezem. Mielőtt a fiú válaszolhatna, Clove lép ki az erdőből néhány méterre tőlünk. Haja zilált, kapkodja a levegőt.
 - Marvel halott! - Kiáltja, miközben odatámolyog hozzánk.
 - Mi? - Kérdezzük szinte egyszerre Cato-val. Eközben újra megszólal az ágyú. 3 halott, alig negyed óra leforgása alatt? A Bőségszaru óta nem volt ennyi.
 - Keressünk valami biztonságosabb helyet, azt majd ott beszélünk. Az úgy oké? - Kérdezem. Szövetségünk megmaradt tagjai szomorúan bólintanak.
 - Én tudok egyet. - Szólal meg Clove. - Marvel... mielőtt... na, a lényeg, hogy tudom, ő és Glimmer hová rejtették a cuccaink egy részét. - Nem hiszem el, hogy Marvel tényleg meghalt, de Clove szemében szomorúság csillog, és fájdalom... tehát Marvel, a mókamesterünk, a mindig vidám, barátságos, kedves Marvel elment örökre. De most nem érek rá ezen keseregni. Gondolatban megpofozom magam. 
 - Vezess. - Mondom Clove-nak. Ő szó nélkül bólint, és elindul a Torony megszenesedett maradványai között. Mi követjük, bár Cato továbbra is ferde szemmel figyeli Pablot. Clove ijedt sikkantására megtorpanunk.
 - Mi az? - Kérdezi Cato, és odasétál unokahúgához. Ő is megnézi azt, amit Clove, majd annyit mond:
 - Ne gyertek erre. Kikerüljük.
 - Mi az? - Kérdezem én is. Elindulok Cato felé, de ő két ruganyos lépéssel elém áll, és teljesen betakarja testével azt, ami mögötte van.
 - Nem neked való látvány.
 - Tényleg nem. - Áll mellé a szomorú szemű Clove is. Pablo kissé hátrébb áll, és figyeli az eseményeket.
 - Ha nem vennétek észre, egy Viadalon vagyok, ahol egymást gyilkoljuk éppen. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Elég sok csúnyaságot láttam már. - Farkasszemet nézek két legjobb barátommal. Clove végül ránéz Cato-ra. A fiú bólint.
 - Rendben. Ha ennyire látni szeretnéd, nézd meg. Fel fog fordulni a gyomrod, ennyit előre ígérhetek. 
 - Jó. Tudod nem vagyok én olyan gyáva, hogy valamilyen látványtól megijedjek, sem olyan gyenge, hogy hányjak. - Félreállnak, én meg előrébb lépek és... hogy is mondják? Ne igyál előre a medve bőrére? Egy pillantást vetek arra, ami előttem fekszik, majd öklendezve elfordulok. Hát, akárminek a földi maradványai láttam is ott, a megszenesedett csontoktól, az égett hús bűzétől és a szétroncsolódott test képétől garantáltan rémálmom lesz. Nem sokat segít, hogy megszólal Pablo:
 - Az ott a lány az Ötösből. A Rókaképű.
 Tehát ő is meghalt. Eszembe jut az a néhány pillanat, amikor láttam, vagy beszéltem vele. Pedig kedves lány volt. Nem ezt érdemelte. Semmiképp sem.
 - A lány a Tizenkettesből. Katniss. Szerintem ő volt. Azt láttam, hogy lány, és Glimmer íja volt nála. - Folytatja Pablo. A hangja remeg. - Amikor jött Tirana, hogy lopjon néhány almát, hagytam neki. De akkor az egyik közeli bokorból felemelkedett egy lány, és lőtt. Lelőtte a Rókaképűt, aki elesett... rá az egyik aknánkra. Lerepült a feje. A többi akna is aktiválódott, ahogy akartuk, robbant az egész, de... - Pablo vesz egy mély levegőt. - Öljetek meg. Öljetek meg! Nem maradhatok tovább életben, így nem is akarok tovább élni! Ha már meghalok, azt nem vért köhögve, majd felrobbanva akarom. Öljetek meg, mert nem akarok olyan fájdalmas halált! - Esdekelve néz ránk. - Öljetek meg. - Suttogja. - Öljetek már meg... Öljetek meg! Öljetek meg! - Riadtan nézem, ahogy egyre hangosabban kiabál. Megőrült. Ez az egyetlen logikus magyarázat. Végignézte azt a szörnyűséget, ami itt történt, és beleőrült, hogy valaki így is meghalhat. Clove vesz egy mély lélegzetet. Épp rákiáltanék, hogy mit csinál, amikor Cato megfog, és elvonszol. Bevisz az erdőbe. Kétségbeesetten próbálok szabadulni, nem, nem ölhetik meg Pablot! Ekkor megdörren az ágyú. Néhány perc múlva megjelenik Clove. Az egyik kése tiszta vér. Döbbenten nézek rá. Ő nem néz a szemembe, szó nélkül útnak indul. Cato és én síri csendben követjük. A fák sustorgása, és az erdei állatok hangjai kísérnek minket utunkon.