29. fejezet - Thalia

Egy erdőben sétálok. Nem, nem akármilyen erdőben: az Arénában vagyok. De valahogy másmilyen, mint a valódi Aréna. A madarak vidáman csivitelnek, a Nap világít odafenn, a bokrok, fák, virágok zöldellnek. Odasétálok a folyóhoz. A vize kristályosabban csillámlik, mint valaha. Az ég gyönyörű kék. Behunyom a szemem és a Nap felé fordítom az arcom. Kellemesen melengeti, az egész olyan jó érzés...
Hirtelen eltűnik  a Nap. Már nem érzem melegét. Kipattannak szemeim. Az ég vérvörös. A fű a talpam alatt fakó, a madarak valójában mutánsok. Fecsegők. Tovább énekelnek, de egy egy hang ismerősen cseng. 
 - Jó reggelt, álomszuszék, Karácsony van! - Camille...
 - Pont ez kerülte el a figyelmedet, amikor minden mást megfigyelsz? - Glimmer...
 - Hogy jó vagy a robbanószerkezetekkel azt sajnálatos módon nem tudod bemutatni. Mint látod, nincs itt 'hogyan szereljünk össze aknákat és egyéb robbanásveszélyes szerkezeteket' feliratú állomás. - Marvel...
 De ők már nincsenek többé...
 - Öljetek meg. Öljetek meg! Nem maradhatok tovább életben, így nem is akarok tovább élni! Ha már meghalok, azt nem vért köhögve, majd felrobbanva akarom. Öljetek meg, mert nem akarok olyan fájdalmas halált!  Öljetek meg. Öljetek már meg... Öljetek meg! Öljetek meg! - Pablo... ő beleőrült ebbe. 
Hátrálni kezdek, el a hangoktól, melyek most már minden ismerősöm hangján követelik, hogy öljem meg őket. Megbotlom valamiben. Majdnem elesek, de sikerül megtartanom az egyensúlyom, és hátrafordulok. A földön Tirana holtteste fekszik... de mégsem. Ugyanaz a szétroncsolódott, megfeketedett test, de a néhány ruhacafat és a fekete hajszálak... A szívem kihagy egy pumpálást. 
 - Clove? - Suttogom. Majd elájulok, ahogy a holttestet nézem, de ekkor meglátom mögötte a többit is: Katniss, Peeta, Thresh, és... Cato. Könnyek lepik el a szemem.. Cato! Nem, nem halhatott meg! Ő semmiképp sem lehet halott! Nem! Nem! Nem! Tagadólag rázom a fejem.
 - Ez a győzelem ára pedig, Thalia. És megígérted, hogy megnyered ezt. - Egy kisfiú halovány alakja lépked felém a holttestek mezején. Lewis.
 - Nem. - Suttogom. - Így nem kérek belőle.
 - Megígérted nekem, és be kell, hogy tartsd, amit ígértél, ne feledd! Változást fogsz hozni... Meg kell változtatnod ezt a világot! Hagyatkozz a szavakra!
 - Nem! - Üvöltök rá.

- Nem! -Zihálva ülök fel, nyakamon izzadság csurdogál. A kis tüzünk a barlang sarkában szinte teljesen leégett, csak parázslik már. Szemeim hamar hozzászoknak a félhomályhoz. Clove összegömbölyödve alszik néhány lépésnyire tőlem. Szerencsére nem ébresztettem fel. Kimászom a barlangból, és Cato aggódó arcával találom szemben magam. Összeszorul a szívem. Az még rendben van, hogy én képtelen vagyok szabadulni a halottak emlékétől, de hogy valaki más aggódjon értem emiatt. Lehajtom a fejem.
 - Újabb rémálom? - Kérdezi. Lesütött szemmel bólintok. - Hallottam, hogy kiáltottál. Clo nem kelt fel, ugye? 
 - Nem. - Mondom halkan, miközben gondolatban üvöltözöm magammal, hogy lehetek ilyen gyenge. Továbbra sem emelem fel a fejem.
 - Hát, az unokahúgom tényleg egy mormota! - Hangja vidám, gondolom megmosolyogtatja a gondolat.
 - Aha. - Vállat vonok. Megfordulok, és indulnák is vissza, de Cato elkapja a karom, és magához ránt. Önkéntelenül felkapom a fejem, és a szemébe nézek. Kék szemeiben aggodalom csillog, arcán nyoma sincs a korábbi jókedvnek.
 - Aggódom érted, Thalia. - Szabad kezével a hajába túr. - Nem tudom, hogyan segíthetnék neked, mert nem mondasz el nekem semmit. És ez az őrületbe kerget. Kérlek... - Cato hangja szomorúan cseng. Ezt a beszélgetést már lejátszottuk tegnap. Meg tegnapelőtt. Meg azelőtt. Meg minden áldott éjjel az elmúlt öt napban. És a vége mindig az, hogy megrázom a fejem, bármennyire fájdalmas is látnom ezt az arckifejezését, majd visszafekszem, és várom, hogy reggel legyen végre. De talán... talán tényleg jobb lenne, ha elmondanám neki...
 - Gyere, üljünk le. - Fejemmel egy, a barlangunk bejáratához közeli fa irányába bökök. Cato kérdőn felvonja a szemöldökét.
 - Most akkor mesélni fogsz nekem végre, vagy mi? - Kérdezi halvány, győzedelmes mosollyal az ajkán. Én csak némán, szomorkásan megvonom a vállam, és magam után húzva őt leülök a fa tövébe. Mellém telepedik, magához húz, és átölel. A vállára hajtom a fejem. Olyan kényelmes így ülni, érezni a teste melegét, hallgatni lélegzetvételét annak, akihez a szívem húz. Békés, áldott pillanat. Aztán megtöröm az egésznek a varázsát, és mesélni kezdek a borzalmakról, amiket minden álmomban átélek. Mert már öt éjszakája alig alszom, mert öt éjszakája kísért ugyanaz az álom, öt éjszakája képtelen vagyok pihenni. Furcsamód megkönnyebbülök, hogy kiadhattam mindezt magamból. Mikor végzek, Cato gyengéden megfogja a kezem, és megpuszilja kézfejem hátulját. Sajnálom, hogy tönkretettem az estéjét. Nagyon sajnálom...
 - Ne sajnáld. - Hoppá. Hangosan beszéltem. Hogy lehetek ilyen hülye! - Biztos könnyebb így, hogy elmondtad. És ha nem bánod... Szeretnék adni neked egy jó tanácsot.
 - Hogy érted? Persze, nem bánt semmi, amit te mondasz... - Cato jóízűen felkacag.
 - Te kis naiv! Tudnék én neked olyan dolgokat mondani, amitől sírva szaladnál anyukádhoz... - Ennél a szónál megakad, ráeszmél mit mondott... és letöröl egy könnycseppet az arcomról. Miért van az, hogy még mindig bánt, hogy nem emlékszem a szüleimre? Az ég szerelmére, már elmúltam 16!
 - A lényeg az, hogy szerintem csak el kéne tökélned, hogy győzni fogsz. Ne érdekeljenek a következmények. Csak tartsd szem előtt a célt, miszerint győznöd kell.
 - De... ha én leszek a győztes, akkor te és Clove...
 - Látod? Ezt mondtam az előbb. Ne érdekeljen. Csak hidd el, hogy ha nyersz, akkor minden vágyad valóra válik.
 - De...
 Cato gyengéden szembefordít magával, és megcsókol, elhallgattatva ezzel minden tiltakozásom. Csókjai áradatában úgy érzem lebegek valami földöntúli csodában... Aztán néhány hangos köhintés félbeszakít minket. 
 - Legalább ne a barlang szájában csináljátok, jó? Ott a susnyás, ott nyaljátok-faljátok egymást, oké? - Clove hangjában bújkál némi ingerültség, de nem kifejezetten mérges ránk. Hála az égnek.
 - Nyugi, Clo, csak élvezzük az életet! - Mondja vidoran Cato.
 - Azt a susnyásban is lehet... - Mondja Clo zsörtölődve. Épp folytatásra nyitja a száját, mikor megszólal Caesar Flickerman hangja. Betölti az Arénát monológja:
- Tisztelt Kiválasztottak! Már csak hatan maradtatok, így holnap délben megrendezésre kerül a lakoma! Ez nem akármilyen lakoma lesz, mindenki egy hátizsákban azt a dolgot vagy dolgokat fogja találni, amire a leginkább szüksége van. Némelyik életbevágóan fontos lehet egy-egy Kiválasztott számára! Mindenkit szeretettel várunk a Bőségszarunál! Illetve lenne még egy bejelenteni valóm: a Játékmesterek hosszas tanácskozás után arra a döntésre jutottak, hogy megváltoztatják a Viadal szabályzatát. Az új szabály kimondja, hogy amennyiben az utolsó életben maradt Kiválasztottak egy Körzethez tartoznak, mindannyiukat győztesnek nyilvánítják. Köszönöm a figyelmet, és soha ne hagyjon el benneteket a remény!
 Azzal hirtelen egy pár másodperces néma csend következik. Nem zizzen faág, nem csicsereg madár, mintha még az Aréna is elfelejtett volna élni egy pillanatra. Aztán, mintegy varázsütésre, újra hangokkal telik meg az erdő.
 - Ti is... hallottátok, amit mondott? Ezt most komolyan gondolja? - Clove arca sugárzik. - Cato, ez azt jelenti...  - Rám villan tekintete, és elkomorodik. - Oh. Thalia, nem úgy értettem...
 - Nem, semmi baj. Ha úgy hozza a sors, akkor persze, azt szeretném, hogy ti ketten jussatok ki. De egyelőre ne foglalkozzunk ezzel. Holnap délben lakoma. Kell egy terv. 
 Clove és Cato szinte egyszerre bólintanak. Ebben a pillanatban három ejtőernyő kezd aláereszkedni a levegőből, felugrunk, és mindannyian megfogunk egyet-egyet. Ugyanakkora méretű dobozok, bennük meleg étel. Na, egy kis luxus és változatosság! Nem szenvedünk hiányt ételben, de csak szárított gyümölcsökből, szárított húsból és kétszersültből állnak a készleteink. Catoéba és Clovéba egy-egy rövid üzenet rejtőzik: A 3. Körzet köszönettel tartozik nektek! Az enyémben kissé hosszabb a szöveg: A Cap. łudj., mire van szüks. kérd=kapod. Á, Beete és a kissé kódolt üzenetei... Tehát nem tudják a fejesek, mire van szükségem? Kitalálom, kimondom hangosan, és benne lesz a csomagomban... Elmosolyodom. Cato és Clove értetlenkedve néznek rám. Gyorsan cafatokká tépem a papírt. Csak úgy, megszokásból. Már tuti leadta a feliratot a TV.
 - Semmi különös. Először együnk, aztán ismertetem a tervet. Talán... Hárman is ki tudunk jutni...

28. fejezet - Cato

Halál. A szele itt fújdogál az Arénában. Beleivódik a földbe, a fákba, a levegőbe. Egyre kevesebben vagyunk. A 24-ből már csak 6-an maradtunk. Thalia és Clove még élnek, ez a fontos. De a többiek már halottak... Glimmer is. Marvel is.
 - Nyugi. Nincs semmi... - Thalia mondatának többi része szipogásba fullad. Észre se vettem, hogy beleöklöztem a barlang falába. A kézfejemen vér patakzik az apró sebekből, amiket a szikla okozott. Thalia a vállamra dőlve szipog. Ő elég sok mindenkit elvesztett ma. Őszintén szólva átkozom magam miatta, de megkönnyebbültem, hogy Pablo is meghalt. Tudom, hogy nem szép dolog, meg hogy Thalianak nagyon fáj, de akkor is. Folyamatos veszélyforrást láttam benne. Nem tudtam bízni benne, ahányszor Thalia közelében volt, mindig szorosabban fogtam a fegyverem. De most ennek vége. Magamhoz húzom Thaliat, miközben patakzanak a könnyek a szeméből. Dühös vagyok magamra. Dühös vagyok az életre, a sorsra, a Viadalra, a kapitóliumiakra, a Játékmesterekre, az egész világra, hogy ennek teszik ki a lányt, akit szeretek. Thalia nem ezt érdemli. Sokkal jobbat érdemelne ő is, meg Clove is. Meg, ha jobban belegondolok, mindenki, aki itt van ezen a Viadalon. Nem. Ökölbe szorul a kezem. Nem mindenki. Katniss Everdeen... "A Lángra Lobbant Lány", mi? Inkább gyilkos... Megölte két Szövetségesem. Glimmer és Marvel... mindketten jobbat érdemeltek volna. Egy jó életet, ahol szabadon szerethetik egymást. Mint én és Thalia, csak mi mondjuk nem is találkoztunk volna soha, ha nincs ez az átkozott Viadal. Thalia görcsös szipogása szép lassan enyhül, majd egyenletes szuszogássá szelídül. Elaludt végre. Addig ügyeskedem, míg a feje az ölembe nem kerül. Ahogy ott szuszog, békésen az ölemen, egy pillanatra elmosolyodom. Örülök, hogy bármilyen viszontagságok között képes bízni bennem és Clove-ban annyira, hogy ilyen békés, mély álomba képes merülni. Kisimítom szénfekete haját az arcából, majd egy csókot nyomok a homlokára. Ekkor felhangzik a Kapitólium himnusza. Végre. Clove odakint őrködött idáig, azt beszéltük meg, az éjjel fele az enyém lesz majd, a másik fele alatt pedig majd megint ő őrködik. Hajnaltól pedig újra enyém lesz majd a váltás. Újra felharsan a himnusz, majd Clove csusszan be a barlang szűk nyílásán át. Gondterhelt kifejezés ül az arcán.
 - Nincs mázlink. - Mondja. - Nem Peeta vagy Thresh halt meg. Ruta, a kislány az, a Tizenegyesből. Rajta kívül Rókaképű, Pablo és... Marvel. - Az utolsó nevet suttogja, szemét lesütve. Óvatosan a földre fektetem Thalia fejét, majd egy pillanat alatt telpra ugrom. Eközben felvettem a közönyösség álarcát. Biztos, hogy most élő közvetítésben adnak épp minket.
 - Ne a halottakra koncentráljunk. Hanem a többi élő ellenfelünkre. Maradt akkor Bikanyak a 11.-ből, meg a Szerelmespár a 12.-ből. Nem hiszem, hogy összefogtak volna ellenünk, vagy? - Eddigre Clove is előhalászta Hivatásos álarcát. Kegyetlen vigyorra húzódik a szája. 
 - Még vannak hárman... Nemsokára egy se lesz belőlük... - Azzal lehuppan az alvó Thalia mellé a földre. Hogy is kéne most viselkednem? Mintha... nem bíznék benne, mi?
 - Clo... Lehet, hogy az unokahúgom vagy, de attól még az ellenfelem is, jelen pillanatban. Ha Thalianak bármi baja esik, amíg én őrködöm... Azt hiszem, tudod, ki a jobb kettőnk közül közelharcban. Itt, a zárt barlangban pedig nem tudsz a kis késeiddel játszadozni... - Gunyorosan rávigyorgok. Ő ugyanolyan vigyort villant vissza rám. Kimászom a barlangból, a hűvös "éjjelbe", ami valójában csupán egy sötét homály. Nappal világítanak ránk ezerrel, és még éjjel is van némi fény. Inkább 8 órás szürkületnek hívnám, mint éjjelnek. Tegnap volt először ilyen. Akkor még többen voltunk ebben az átkozott Arénában. Körülbelül négy óra múlva bemegyek a barlangba. Óvatosan felrázom Clove-ot, aki álmosan pislog párat, majd bólint, és kimegy. Lefekszem Thalia mellé, magamhoz húzom, és álomba merülök.

Arra ébredek, hogy Thalia remegve hánykolódik. Felülök, és magamhoz ölelem. Arcon csókolom, mire kipattannak szemei.
 - Cato... - Suttogja. - Félek...
 - Nyugi, csak rosszat álmodtál. - Mormolom a fülébe.
 - De... Pablo... Marvel... meg Tirana tegnap... és Glimmer is... - Alig értem, mit mond, pedig az ölemben ül, hátával a mellkasomnak dőlve. Óvatosan az álla alá nyúlok fél kézzel, és magam felé fordítom az arcát. Thalia arca rettegést tükröz, szeméből patakzanak a könnyek.
 - Megvédelek, jó? Mindentől. Túl fogjuk ezt élni, oké? Együtt. Nem hagylak magadra semmiképp. - Thalian látszik, hogy kételkedik bennem, de azért szembefordul velem teljesen.
 - Ne ígérj ilyen butaságokat, Cato. Nem juthatunk ki innen élve mindketten. - Mondja szomorú szemekkel. Ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megcsókoljam. Valami ebből tükröződhet az arcomon is, mert Thalia arcán enyhe zavarodottság suhan át egy pillanat erejéig. 
 - Ha már meg kell halnunk... - Suttogom, és érzem, hogy mosolyra görbül a szám. - Akár élvezhetnénk is hátralevő időnket, nem?
 - Hát... - Nem muszáj neki döntenie, én döntök inkább helyette. Homlokához támasztom az enyémet, mire ő lehunyja szemeit. Gyengéden csókolom az elején, majd valami sokkal vadabbá válik az egész. Addig csókoljuk egymást, míg kifogyunk a levegőből. Levegőt kapkodva bámulunk egymás szemébe, és látom, hogy ez nem csak szerintem csodálatos érzés. Thalianak is tetszik, és ettől, ha lehet, még boldogabb leszek. Az elkövetkezendő pár óra életem legszebb pillanatai közé tartozik.

27. fejezet - Thalia

Rohanunk. Azonnal, amint meghallottuk a robbanást, elkezdtünk Cato-val visszafelé sprintelni. Hirtelen az ágyúdörrenés hallatszik. Valaki meghalt, újfent. Bár nem hittem volna, hogy lehetséges, de Cato még nagyobb sebességre kapcsol. Cikk-cakkozva suhanunk, fákat, bokrokat kerülgetve. Cato erősen szorítja bal karomat, ráncigál magával, miközben észveszejtő sebességgel sprintelünk vissza a tisztásunkra. Én meg-meg botlom az aljnövényzetben, kisebb-nagyobb kövekben, de Cato szilárdan tart, nem hegy elesni, húz magával. 5 perc múlva körülbelül kiérünk az erdő félhomályos kuszaságából. A torony felrobbant. Körülöttünk füstölgő romok hevernek a földön. Valaki berobbantotta az aknákat. Valaki innentől kezdve azt hiszi, hogy nincs élelmünk, hogy megsemmisítette készleteinket. Önkéntelenül mosolyra görbül a szám. A tervem egy része bevált, ezek szerint. De ki halt meg? Összeszorul a szívem. Vajon Pablo? Ám nincs túl sok időm gondolkodni. Az ágyú eldörren még egyszer. Cato-ra nézek, de ő sem tudja, mi történik. Előhúzza kardját, majd védelmezőn elém lép. Egy alak válik ki a füstből. Cato légzése lelassul, a fiú testtartása megmerevedik, egy ugrásra kész nagymacska jut eszembe megfeszített testtartásáról. Már épp ugrana, mikor meghallom Pablo hangját:
 - Nyugi, csak én vagyok! - Cato leengedi kardját, de ettől sem tűnik kevésbé fenyegetőnek. Egy szempillantás alatt képes lenne elvágni Pablo torkát, ha arra kerülne a sor. Gyengéden a fiú vállára teszem kezem, megszorítom, majd mellé lépek.
 - Csak Pablo az. Nem ellenség.
 - Honnan tudod? Neki kellett volna vigyáznia a Toronyra. Mi van, ha ő robbantotta fel? - Teszi fel a kérdést Cato. És a baj az, hogy ez teljesen ésszerű lenne. 
 - Engedd meg, hogy beszéljek vele, oké? - Látom a Cato arcán átfutó vegyes érzelmeket, miközben mélyen a szemembe néz.
 - Jó. - Mondja végül. - De itt maradsz, mellettem. - Bólintok.
 - Mi történt, Pablo? - Kérdezem. Mielőtt a fiú válaszolhatna, Clove lép ki az erdőből néhány méterre tőlünk. Haja zilált, kapkodja a levegőt.
 - Marvel halott! - Kiáltja, miközben odatámolyog hozzánk.
 - Mi? - Kérdezzük szinte egyszerre Cato-val. Eközben újra megszólal az ágyú. 3 halott, alig negyed óra leforgása alatt? A Bőségszaru óta nem volt ennyi.
 - Keressünk valami biztonságosabb helyet, azt majd ott beszélünk. Az úgy oké? - Kérdezem. Szövetségünk megmaradt tagjai szomorúan bólintanak.
 - Én tudok egyet. - Szólal meg Clove. - Marvel... mielőtt... na, a lényeg, hogy tudom, ő és Glimmer hová rejtették a cuccaink egy részét. - Nem hiszem el, hogy Marvel tényleg meghalt, de Clove szemében szomorúság csillog, és fájdalom... tehát Marvel, a mókamesterünk, a mindig vidám, barátságos, kedves Marvel elment örökre. De most nem érek rá ezen keseregni. Gondolatban megpofozom magam. 
 - Vezess. - Mondom Clove-nak. Ő szó nélkül bólint, és elindul a Torony megszenesedett maradványai között. Mi követjük, bár Cato továbbra is ferde szemmel figyeli Pablot. Clove ijedt sikkantására megtorpanunk.
 - Mi az? - Kérdezi Cato, és odasétál unokahúgához. Ő is megnézi azt, amit Clove, majd annyit mond:
 - Ne gyertek erre. Kikerüljük.
 - Mi az? - Kérdezem én is. Elindulok Cato felé, de ő két ruganyos lépéssel elém áll, és teljesen betakarja testével azt, ami mögötte van.
 - Nem neked való látvány.
 - Tényleg nem. - Áll mellé a szomorú szemű Clove is. Pablo kissé hátrébb áll, és figyeli az eseményeket.
 - Ha nem vennétek észre, egy Viadalon vagyok, ahol egymást gyilkoljuk éppen. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Elég sok csúnyaságot láttam már. - Farkasszemet nézek két legjobb barátommal. Clove végül ránéz Cato-ra. A fiú bólint.
 - Rendben. Ha ennyire látni szeretnéd, nézd meg. Fel fog fordulni a gyomrod, ennyit előre ígérhetek. 
 - Jó. Tudod nem vagyok én olyan gyáva, hogy valamilyen látványtól megijedjek, sem olyan gyenge, hogy hányjak. - Félreállnak, én meg előrébb lépek és... hogy is mondják? Ne igyál előre a medve bőrére? Egy pillantást vetek arra, ami előttem fekszik, majd öklendezve elfordulok. Hát, akárminek a földi maradványai láttam is ott, a megszenesedett csontoktól, az égett hús bűzétől és a szétroncsolódott test képétől garantáltan rémálmom lesz. Nem sokat segít, hogy megszólal Pablo:
 - Az ott a lány az Ötösből. A Rókaképű.
 Tehát ő is meghalt. Eszembe jut az a néhány pillanat, amikor láttam, vagy beszéltem vele. Pedig kedves lány volt. Nem ezt érdemelte. Semmiképp sem.
 - A lány a Tizenkettesből. Katniss. Szerintem ő volt. Azt láttam, hogy lány, és Glimmer íja volt nála. - Folytatja Pablo. A hangja remeg. - Amikor jött Tirana, hogy lopjon néhány almát, hagytam neki. De akkor az egyik közeli bokorból felemelkedett egy lány, és lőtt. Lelőtte a Rókaképűt, aki elesett... rá az egyik aknánkra. Lerepült a feje. A többi akna is aktiválódott, ahogy akartuk, robbant az egész, de... - Pablo vesz egy mély levegőt. - Öljetek meg. Öljetek meg! Nem maradhatok tovább életben, így nem is akarok tovább élni! Ha már meghalok, azt nem vért köhögve, majd felrobbanva akarom. Öljetek meg, mert nem akarok olyan fájdalmas halált! - Esdekelve néz ránk. - Öljetek meg. - Suttogja. - Öljetek már meg... Öljetek meg! Öljetek meg! - Riadtan nézem, ahogy egyre hangosabban kiabál. Megőrült. Ez az egyetlen logikus magyarázat. Végignézte azt a szörnyűséget, ami itt történt, és beleőrült, hogy valaki így is meghalhat. Clove vesz egy mély lélegzetet. Épp rákiáltanék, hogy mit csinál, amikor Cato megfog, és elvonszol. Bevisz az erdőbe. Kétségbeesetten próbálok szabadulni, nem, nem ölhetik meg Pablot! Ekkor megdörren az ágyú. Néhány perc múlva megjelenik Clove. Az egyik kése tiszta vér. Döbbenten nézek rá. Ő nem néz a szemembe, szó nélkül útnak indul. Cato és én síri csendben követjük. A fák sustorgása, és az erdei állatok hangjai kísérnek minket utunkon.

26. fejezet - Cato

Hát, az elmúlt két-három napban nem sok minden történt. Clove rendszeresen eljárt vadászni, hozott is nekünk friss húst. Sajnos egyikünk se valami nagy szakács, úgyhogy csak megpirítottuk őket egy sebtiben összehordott tábortűz fölött. Főleg madarak voltak, fácán például, de egyszer két nyúlon osztoztunk. Thalia ötlete volt, hogy ne nyúljunk addig a készleteinkhez túlzottan, ameddig nem feltétlenül szükséges. Nagyon büszke voltam rá, hogy ilyenek, mint takarékoskodás eszébe jutottak. Ha rajtam múlott volna, mindent felfalok néhány nap alatt. Tegnap este Marvel lehorgasztott fejjel visszatért, és visszakéredzkedett Szövetségünkbe. Természetesen visszaengedtük. Elmesélte, miként kereste a többi Kiválasztottat, eredménytelenül, többnyire. Egyedül a bikatermetű, fekete srácot találta meg a 11-esből, azonban inkább nem hívta ki, csak megfigyelte, azt visszajött. Az Aréna túl felén garázdálkodik éppen, úgyhogy minket egyelőre nem zaklat. Thalia viszont kedvesebb és aranyosabb, mint valaha. Biztos közrejátszik az is, hogy végre nem kell titkolóznunk. Ha nagyon elmerülünk egymás nézegetésében, akkor Pablo köhögni szokott, Clove meg fuldokló hangot hallat, és azt mondja, menjünk ki inkább az erdőbe "mocskos dolgokat művelni" egymással. Nem értem, mi a bajuk a csókolózással. Mindenesetre ez tűnik életem néhány legboldogabb napjának. 
 - Mi a fene?! - Marvel üvöltése riaszt fel gondolataimból. Azonnal felpattanok, és meglátom, mire célzott. Az erdőből füst száll fel, nem túl messzire tőlünk. Aztán megjelenik egy újabb füstnyaláb.
 - Azt akarják, hogy odamenjünk. - Suttogja Thalia. - Biztos csapda! Lehet, hogy mégis összeszövetkeztek ellenünk...
 - Akkor is oda kell, hogy menjünk. - Mondja Clove. - Meg kell ölnünk a többi Kiválasztottat. Ennél jobb esélyünk nem nagyon lesz rá.
 - És mi van, ha csak el akarnak csalni minket innen? Hogy megtámadják a tornyunk? - Teszi fel a kérdést Thalia.
 - Akkor itt a terv. - Veszem kezembe az irányítást. - Pablo itt marad, védeni a tornyot. Én Thalia-val lecsekkolom az első tüzet. Clove, Marvel tiétek a másik.
 - Te megbízol ebben a kölyökben? - Kérdezi Marvel hitetlenkedve, állával Pablo felé bökve. Cato megvonja a vállát.
 - Annyira nem, hogy engedjem, hogy Clove-val együtt menjen lecsekkolni a tüzet. - Farkasszemet nézek Marvellel. Végül a srác gunyorosan vigyorogva elfordul.
 - Oké. Akkor menjünk, öldököljünk. Na, gyere Clove. - Azzal a fiú az egyik füstnyaláb felé indul. Clove a fejét csóválja.
 - Sok szerencsét nektek. - Mondja.
 - Nektek is. Próbáljatok nem meghalni. - Mondom. A füstnyalábokat figyelem. Mi van, ha tényleg igaza van Thalia-nak? Ez az egész egy agyafúrt csapda lenne? 
 - Megpróbálok kezdeni Marvel-lel valamit. Mióta Glimmer meghalt, irányíthatatlan. - Azzal Clove Marvel után baktat.
 - Sok sikert! - Kiált utána Thalia. Clove azonban meg sem fordul, csak megy tovább. Munka van, nem szórakozni vagyunk itt. 
 - Gyere. - Mondom Thalia-nak. Megmozgatom a vállaimat, ellenőrzöm a fegyvereimet. Két egykezes kard, pipa. Egy pallos a háton, erősen felcsatolva, pipa. Thalia az egyik kezében kést szorongat, aminek a végén a kis huzalokból kézműveskedett görgő van. Ideges, szemmel láthatóan. Szeretném megnyugtatni, de nem tehetem. Munka van, nem szórakozás. Ha életben akarunk maradni, ölnünk kell. Megfogom a lány kezét és elindulok vele a mi füstünk felé. Pablo szalutál nekem egyet, mikor elhaladok mellette. A francba, ez a kölyök még mindig azt hiszi, hogy ez egy játék?!
 - Nyugi. - Suttogja Thalia. - Thresh-en kívül nincs más, aki túlzott fenyegetést jelentene ránk, nem? A lány a 12-esből talán, de róla nem tudunk semmit. A másik két lány nem harcos, Peeta pedig sebesült. Nem ezt mesélted? Amúgy ő sem valami gyilkos alkat.
 - De pont ez az. Az ismeretlentől fél az ember. - Mondom. Thalia elkapja rólam a tekintetét, inkább az erdőt kémleli körülöttünk. Megérkezünk a füst forrásához. Intek Thalia-nak, hogy lapuljon az egyik fához. A kis tisztás közepén egy tábortűz ég, rajta friss levelek, hogy sok füstöt árasszon. Tehát valaki tervezetten rakta ide. Óvatosan körüljárok, a földet figyelem, nyomok után kutatva. Miért nem figyeltem soha túlzottan, amikor a nyomkövetésről volt szó! 
 - Nincs itt már senki. - Szólal meg ekkor Thalia. - Csak ketten vannak Szövetségben. Esetleg hárman, de a harmadik mozgásképtelen, ha igaz, amit arról mondtál, mennyire sebezted meg. Néhány nap alatt Peeta nem tud talpra állni egy olyan sebbel. Thresh-nek el kellett volna indulnia Marvel után, ha most itt lenne, de Marvel mondta, hogy nem tette, tehát még nem érhetett ide, ha egyáltalán elindult errefelé. Tirana... a rókaképű mármint... róla tudom, hogy nincs ebben benne. Tehát marad Ruta és Katniss. 
 - Mi van a rókaképűvel? - Kérdezem hátrafordulva. Van valami, amit nem mondd el nekem. Amikor a lány kék szemeiben enyhe bűntudatot látok csillogni, teljesen bebizonyosodik sejtésem.
- Cato... ne legyél rám dühös. - Kéri Thalia esdekelve. Idegességemben beletúrok a hajamba.
 - Ha nem mondod el, amit rejtegetsz, csak még mérgesebb leszek. Mi van a rókaképűvel az 5. Körzetből? - Thalia mag elé mered a földre. Egy perc múlva halkan megszólal.
 - Egyezményt kötöttem vele. Folyton a nyomunkban jár, és mindig "kinn felejtettem" néhány maradékot az étkezéseinkből. Ő aztán éjszaka beosont, és elvitte. Nem szövetkezik senkivel, csak életben akar maradni. - Mikor felnéz, látom, hogy a sírás szélén áll. Odalépek hozzá, és nevetve megölelem.
 - Ne már, nem kell ezen sírni. Semmi baj nincs ezzel. Azt hittem, már a hátam mögött azon vagytok ti ketten okostojások, hogy hogyan szúrjatok hátba.
 - Akkor nem is vagy mérges? - Kérdezi hitetlenkedve.
 - Dehogynem. Egy kicsit az vagyok, de ez nem egy égbekiáltó bűn. Azt hittem, de tényleg, hogy ennél sokkal komolyabbról van szó. - Elengedem Thalia-t, és hátrébb lépek. Látom, a szemében a megkönnyebbülést. - De nagyon remélem, hogy innentől kezdve mindent elmondasz nekem. Jó?
 - Igen. - Mondja. - Mindent.
 - Remélem, hogy igazat beszélsz. - Mondom, de érzem, hogy a szám akaratlanul is mosolyra húzódik.
 - Persze. - Válaszolja Thalia, és közelebb lép. Felnéz rám, és megcsókol. Egy pillanat nem telik belé, és visszacsókolom. Annyira jó érzés beszívnom a haja illatát, érezni ajkai ízét, ahogy az enyémhez préselődnek... Hirtelen egy óriási robbanás hallatszik nem túl távolról. Thalia ijedten elhúzódik tőlem.
 - A torony... - Suttogja.

25. fejezet - Thalia

Szerencsére nincs túl sok vadászdarázs-csípésem. Kaptunk egy ajándékot a 2. Körzet Mentoraitól - egy nagy tubus kenőcsöt, mellé pedig egy kis cetlin az utasítást, miszerint dörzsöljük be vele a csípéseket, majd tíz perc után mossuk le a krémet. Magamra vállaltam a "doktornéni" szerepét, és mindenkit bekentem vele. De még így is, hogy volt feladatom, betegre aggódtam magam Cato-ért. Amióta megjöttünk  Pablo-hoz, azóta nem láttuk se őt, se Glimmert, se Peetát. Egy ágyúdörgést viszont hallottunk, az új éjszaka pedig még nem jött el, ezért nem tudjuk, ki halt meg. Clove is sápadtabb a szokásosnál, Marvel pedig folyamatosan fel-alá járkál. Egyedül Pablón nem látszik, hogy érdekelné a dolog. Ő csak közömbösen sétálgat, miközben ellenőrzi, hogy a "torony" körül minden rendben van-e. Nagyon remélem, hogy nem Glimmer a Viadal újabb áldozata, de ha bármi történt Cato-val... Akkor nem tudom, mi fog történni. Valószínűleg segítek Clove-nak győzni. Ő igazán megérdemli, hogy hazamenjen. Ha igaz minden, amit Cato mesélt róla, akkor neki kell innen élve hazamennie. Már rég letettem arról, hogy én leszek az, aki hazajut. Meg sem érdemelném. Motoszkálást hallok, majd valaki leül velem szembe.
 - Semmi baj. - Clove megszorítja a kezemet. - Semmi baj... - Belenézek szép, kék szemeibe, amik annyira hasonlítanak Cato-éira... és hiába próbálom kipislogni a könnyeket a szememből, halkan csorogni kezdenek lefelé az arcomon. Clove szeme is könnybe lábad, majd könnyei végiggördülnek orcáján és lecsorognak arcáról. Nem tudom, mennyi ideig ülünk így, de végül Clove megragadja a vállaimat és magához húz. Egy örökkévalóságig ülünk így a földön, egymást támasztva, ölelve, míg végül megrezzen a bozót. Clove azonnal a hang irányába kapja a fejét.
 - Cato! - Kiált fel. - Visszajöttél! - Amint meglátom a fiú aranyszín üstökét előbújni a lombok árnyékából, felpattanok és teljes erőből rohanni kezdek felé. Egy pillanatnyi meglepetés suhán át Cato arcán, majd felismerés, és végül boldogság. Aztán belé csapódom. Könnyen elkap, én meg átkarolom. Felnézek rá, kék szemeiben némi zavart látok. A vadászdarázs csípések! Még maradt abból a... Amint a fiú ajkai az találkoznak az enyémekkel, a világ megszűnik körülöttem. Nem érdekel senki és semmi, a tér és idő elveszti fogalmát... Cato él és szeret. Ennél több nem nagyon kell nekem. Kissé elhúzódom tőle, zihálva veszem a levegőt. Látom, hogy Cato arcán is végiggördül egy könnycsepp. Nem hagyom leesni, inkább megsimogatom az arcát. Igen! Ez tényleg a valóság! Nem tudom miért, de kacagni kezdek. Élek! És ő is él! Még nem haltunk meg! Pillanatokon belül Cato nevetése is csatlakozik az enyémhez. 
 - Mióta? - Csattan egy éles női hang a hátam mögül. Azonnal elhal kacagásunk. Elengedem Cato nyakát, és a hang irányába fordulok. Két dühös és egy megértő pillantás fogad. Aztán a megértő is dühössé válik.
 - Mi mióta? - Kérdezi Cato. Gyorsan oldalra fordít, és kissé elém helyezkedik. Próbál védelmezni! Megrázom a fejem. Össze kell szednem magam! Ez nem egy átlagos élet. Itt egy élet-halál harc zajlik éppen. 
 - Pontosan tudod te azt. Mióta is tart ez a viszony közted meg a szajha között? - Clove a fejével felém int. Szemében azomban nem dühöt látok, hanem egy üzenetet. Később még beszélünk erről. Ne félj, ez csak egy ostoba színjáték. Hát persze! Mi "szórakoztatni" vagyunk itt, mintha valamilyen ostoba TV sorozatba csöppentem volna... Habár, a kapitóliumiaknak ez is pont egy ugyan olyan sorozat a TV-ben, mint a többi. 
 - Thalia nem szajha! Ha nem tetszik, hogy velem van, akkor kotródj innen! - Fú, soha nem hallottam még ilyen dühösnek Cato-t.
- Thalia, te meg mégis mit képzelsz? Az még oké, hogy szövetkezünk velük. Na jó, Beetee ezt sem tartja jó ötletnek. De legalább egy terv, amivel nyerhetsz. De mi van veled? Elvben arra kéne várnunk, hogy ezek kinyírják egymást, hogy a végén hazamehess! - Istenem, hogy lehet Pablo ilyen hülye? Ekkor azonban teljesen váratlanul Marvel belekezd egy szitokáradatba. A Kapitóliumot meg Snow Elnököt szidja válogatott káromkodásokkal. Zavartan nézek rá. Clove azonnal megöleli Cato-t. A fiú egy pillanatra elengedi a  kezem, és erősen megszorítja Clove-ot. 
 - Jó, hogy élsz. Szép kis előadás volt. - Dicséri a lányt.
 - Én is örülök neked. Erre most azonban nincs időnk. Nem tudom, Marvel mennyi időre tudja lefoglalni a kamerákat.
 - Amúgy ő mit csinál most? - Kérdezem. Pablo is olyan tanácstalanul néz, mint én.
 - Időt nyer. - Cato megrántja a vállát, miközben újra megszorítja a kezem. - Ha szidni kezdjük a Viadalt, az elnököt vagy a Kapitóliumot, akkor azt kicenzúrázzák. Általában ilyenkor 5-10 percig nem mutatják azt a területet a kamerák. Aztán meg elnémítják a TV adásban a megfelelő hangot, úgyhogy sietnünk kell. Mi a terv?
 - Jó kérdés. Clove rám pillant. Thalia?
 - Hát... Maradjunk itt egy-két napot. Hátha Glimmer is idetalál... 
 - Rá ne várjunk. Biztosan meghalt. - Mondja Cato. Erre Marvel abbahagyja a káromkodást.
 - Meghalt? - Kérdezi döbbenten.
 - Igen. - Válaszolja Cato. - Sajnálom. - Marvel sarkon fordul felkapja a dárdáját, és elindul, keresztül a tisztásunkon, ügyesen kerülgetve az aknákat.
 - Marvel, mit csinálsz? Most hová mész? Fordulj meg, és gyere vissza, most! - Kiált utána Clove. - Együtt kell maradnunk, még mindig vannak öten rajtunk kívül az Arénában!
 - Megyek, és megbosszulom a halálát! Akár az életem árán is! Azt hiszem, tudom, ki tette ezt. 
 - Mondd el! Együtt levadásszuk! - Clove a fiú után szalad. - Ha elmész, sokkal kevesebb esélyed lesz nyerni, nekünk is, neked is! - Pablo a fejét csóválva visszasétál eközben a torony lábához.
 - Hagyj! Majd jövök, ha úgy érzem. - Azzal Marvel belép az erdőbe. Clove megrántja a vállát és visszabaktat hozzánk. 
 - Na, ezt jól megkaptuk. Nem elég, hogy kis Szövetségünk elvesztett egy tagot, most egy másiknak is lába kélt. Ez van. Na, együnk valamit vacsorára. - Clove szórakozottan a torony felé indul.
 - Mi van vele? - Suttogom.
 - Próbálja felfogni, hogy mi a helyzet. Olyan vagyok neki, mint a bátyja. Tudod, együtt nőttünk fel. Aztán most rájött, hogy a barátnője fülig szerelmes belém, én meg viszontszeretem őt. Ráadásul az egyik csapattársa meghalt, egy másik meg bosszúhadjáratot indított. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok neki egyszerre? - Cato kék szemei vidáman csillognak.
 - Hát, talán... Amúgy nem fájnak a csípéseid? Látom van azért egy pár a kezeden. Van krémünk, bekenjem őket? Segíteni fog.
 - Most hogy így mondod... Egy kicsit tényleg fájnak. De csak egész kicsit. - Fájdalmat mímelve grimaszol, de tudom, hogy van igazság abban, amit mond. A krém előtt nekem is piszkosul fájtak a csípéseim. Nem tudom, aznap hanyadjára, de  felnevetek.
 - Na gyere, te hős! Bekenlek, azt vacsora! - Kacagva battyogunk a többiekhez a vörös ég alatt.

24. fejezet - Cato

Az elkövetkezendő néhány napban nem sok minden történik. Felállítottuk üres zsákokból, ládákból, meg néhány számunkra nem kellő dologból a "tornyot". Köré telepíttettük Thalia és Pablo utasításait követve a kiásott aknákat. Pablo ottmaradt őrködni, míg mi többiek  elindultunk "vadászni" a Kiválasztottakra, többnyire eredménytelenül. Egyszer láttuk, hogy az erdő egyik része ég a távolban. Megöltünk egy szerencsétlen Kiválasztottat. Egyszer olyan mocsaras részhez értünk, amibe Glimmer majdnem belefulladt, de szerencsére Marvel, Peeta, Clove és én elég erősek voltunk ahhoz, hogy kihúzzuk. Az éjszakák mindig eseménytelenek, bár meg mernék esküdni rá, hogy valaki követ minket. Az őrséget attól még tartjuk. Ma Marvel kezdi, Glimmer a második, én vagyok a harmadik, Clove pedig az utolsó. Általában csak akkor tudunk kettesben lenni Thaliával, ha én vagyok őrségben. Egyfajta szokásunkká vált ez. Amint Glimmer elfoglalja az őrhelyét - egy magas fa alatt - elszundítok. Az Arénában képtelen vagyok mély álomba merülni, vagy álmodni...

Egy magas, éles sikoly ébreszt fel. Azonnal felpattanok. Hirtelen egy éles szúrást érzek a kézfejemen. Körülöttem fekete pöttyök repkednek... darazsak. Látom, hogy Glimmert teljesen ellepik. Újabb és újabb csípések. A Szövetségeseim futásnak erednek, majd pillanatnyi habozás után én is. A csípések helye iszonyatosan fáj, és a fák elmosódnak a szemem előtt. Hirtelen valamilyen mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Thalia, ha jól látom, épp orrba vágja Peetát egy bottal. A fiúnál pedig kard van... méghozzá az enyém! Sprintelni kezdek feléjük. Amikor közelebb érek, látom, hogy Thalia nem volt valódi, csak egy bokrot képzeltem annak, de a kardom akkor is Peetánál van. Behúzok egy nagyot a srácnak, mire az állkapcsához kap. Pillanatok alatt elszedem tőle a kardom, és lesújtok vele rá, de ő oldalra táncol - bár nem elég gyorsan - és ezért csak a lábán ejtek mély sebet. Ekkor mintha a nevemet kiáltaná valaki, gúnyos röhögés kíséretében. Gyorsan elindulok arrafelé. Majdnem beleütközöm egy bohócba. Mit keres egy bohóc az Arénában? Mindegy, ő is szalad, engem meg hívnak. A darazsak zümmögését már egyáltalán nem hallom. A fák megpróbálnak elkapni, felém nyúlkálnak félelmetesen hosszú és éles ágaikkal. A bokrokból vadállatok lesnek rám, egyszer még egy farkast is látok. Vagy az valami más volt? Talán medve, vagy rozsomák? Hogy néz ki egy rozsomák? Erre a gondolatra elkezdek röhögni. Nem tudom, miért. Csak viccesnek tűnik azt kész. Meglátok egy nagy gyíkot egy fa alatt.
 - Elnézést, gyík, ide feküdhetek? - Nem válaszol, csak bámul tovább ijesztő, sárga szemével. Hallgatás, beleegyezés. - Ooookkkéééééé... - Mondom elnyomva egy ásítást, azzal lefekszem a gyík mellé, és majd egy hét óta először álmodom. 

 - Hogy merészelsz szégyent hozni ránk? - Mennydörgi Apám. A házunk nappalijában állok, a sötétítők miatt félhomály uralkodik. Dermedten bámulom őket.
 - Clove-ot hagytad meghalni, és helyette hazaállítottál egy másik lánnyal, aki ráadásul mégcsak nem is Hivatásos? - Anyám hangjában undor keveredik szánalommal. 
 - Te sem vagy a fiunk. - Apa a lábam elé köp. - Mázli, hogy amíg elvoltál, anyádnak megint született egy fia. Remélem ő majd meghozza számunkra a várt dicsőséget, ha te képtelen voltál rá. Te meg a bátyád, a nagy igazságosak... A Viadalokon nincs igazság, se szerelem. Azt hittem ezt belétek verték az első naptól fogva.
 - Az a lány csak kihasznált. - Anyám rideg tekintettel végigmér. - Szerencsére tudnak neked új házat adni itt, ha kérsz. Mondjuk azt sem bánnám, ha esetleg kiköltöznél a Faluból... Te sem vagy jobb, mint a bátyád volt. Clove-nak kellett volna nyernie. Te nyugodtan meghalhattál volna. Akkor legalább tényleg eltemethettünk volna, mint a bátyádat. 
 - De... - Végre sikerül kiszáradt torkomon ezt a szót kierőltetnem. Apám azonban közbevág.
 - Semmi de! Takarodj a házamból, kölyök, és soha többé ne gyere vissza! Soha! Nem akarunk látni téged többé, értsd meg! Rohanj a kis áruló barátnődhöz!

Ágyúdörgés ébreszt fel. Ki halt meg? Mennyit aludtam? Felemelem a fejem. Éles fájdalom hasít a nyakamba. Mi történt velem? Miért fekszem egy tövises bokorban? Kérdések vannak, válaszok azonban nincsenek. Meg kell találnom a Szövetségeseimet, és ki kell derítenem, ki halt meg. Megint felemelem a fejem. Amint túlteszem magam a fájdalmon, felugrom... és majdnem elesek. Szédülés fog el, csak az ment meg, hogy időben bele tudtam kapaszkodni egy fatörzsbe. Émelyeg a gyomrom. Az egész testem egy merő fájdalom. Ahogy ott állok a fába kapaszkodva, és próbálom visszaszerezni az egyensúlyom, eszembe jut a tegnap este. A darazsak. Biztos volt valami belekeverve a mérgükbe, attól láthattam mindenféle furcsaságot. Várjunk csak? Hallucinációkat okozó mutáns darazsak? Volt róluk szó az iskolában... de a nevük nem jut az eszembe. Valami régi háború - vagy felkelés? - során vetették be őket. Majd megkérdezem Thaliát. Ekkor eszembe jut az ágyúdörgés. Csak nem ő halt meg? Ez a gondolat kitisztítja az elmémet. Az adrenalin pedig elfeledteti velem a fájdalmat egy időre. Felkapom a kardom a földről, és futásnak eredek. Amikor kiérek egy tóhoz, már tudom, hol vagyok. Egy pillanatra megállok. Vajon hová mehettek a többiek? Vissza a tornyunkhoz. Az az egyetlen normális hely. A torony pedig nincs messze egy pataktól... A tóból kifutó kis folyó mentén száguldok lefelé, mígnem észre nem veszek két ismerősnek tűnő fát. Erre jöttem már ki vízért. Hál' Istennek jó irányba jöttem. Átvágok a két fa közötti bozóton, és kiérek a tisztásunkra. A torony előttem magasodik. Látom Pablo sátrát is, körülötte pedig mozgást. Arrafelé veszem az irányt. Most, hogy megtaláltam, amit kerestem, egyre inkább visszatér a fájdalom meg a szédülés. De legalább most az émelygés kimarad. Egy fekete hajjal keretezett arc fordul felém.
 - Cato! - Kiált fel Clove. - Visszajöttél! - Ekkor azonban meglátom, hogy egy másik lány teljes erővel szalad felém. Amikor nekem ugrik és átkarol, majdnem elesek, de erőt veszek magamon. Thalia él! Milyen lenne már elesni vele? Tök ciki! Amint a lány rám néz látom, hogy sírt. Miközben lehajolok és megcsókolom, érzem, hogy egy könnycsepp az én arcomon is legördül.

23. fejezet - Thalia

Újabb halálok. Miközben este fekszem és az eget bámulom, összeszámolom, hányan haltak meg idáig. 12-en. Már csak a fele Kiválasztott van életben. És abból hét a mi kis csapatunkat alkotja. Öt gyerek van még valahol az Arénában, akiről szinte semmit sem tudok. De egyáltalán a Szövetségeseimről tudok bármit is? Persze Marvel vicces, Glimmer pedig 0-24-ben álmodozva bámulja. Pablo úgy gondolja, hogy az élete árán is meg kell védenie. Peeta - "hősszerelmes" ahogy a többiek hívják - indokait nem ismerem, de szerintem első adandó alkalommal el fog minket árulni. Cato és Clove... ők a barátaimnak mutatják magukat - Cato több is, mint barát. Tudom, hogy unokatestvérek, Cato még a Kapitóliumban mesélt nekem a 2. Körzetben levő életükről, meg a bátyjáról. Cato rólam is elég sok mindent megtudott ott kint, az erkélyen. Az árvaházat, Camille-t, a Wiress-hez és Beetee-hez kötődő kapcsolatomat... Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt az a beszélgetés... Az meg, hogy érzelmileg is kötődöm hozzá... Oldalra fordítom a fejem, a fű zizeg a hajam alatt. Cato nem messze, a Bőségszaru tövében ül, és az éjszakát pásztázza. A négy Hivatásos felváltva őrködik majd az éjszaka során, az első őrség pedig rá jutott. Ahogy nézem az alakját, békesség tölt el. Tudom, hogy ő nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essék. Így, hogy belegondolok, érzem, hogy ami köztünk van, nevetséges időpontban alakult ki, de jó dolog. Ezt az érzést... hogy tudod, hogy van valaki, akiben bízhatsz, aki megnyugtat, aki számít rád, aki szeret, aki elfogad, aki vigyáz rád, hogy ha eltűnik a szemed elől, máris aggódni kezdesz érte, de előbb megérzed, hogy visszatért, minthogy meglátnád, ezt mindenkinek meg kéne tapasztalnia az életben. E nélkül elhagyni ezt a világot szörnyű lehet. Cato felém pillant, és meglátja, hogy ébren vagyok. Oldalra billenti a fejét és int nekem a kezével. Mivel az öt ellenfelünk közül az egyik képzetlen, a másik kislány, a harmadiknak van annyi esze, hogy ne zargasson minket, a negyediknek a szeretője pedig a fogjunk, nem valószínű, hogy megtámadnak minket. Ha meg mégis, először az árokrendszerünkön kell végigjutniuk. Óvatosan felállok, és kis táborunk széléhez sétálok, majd leülök Cato mellé a fűbe. A fiú kissé bosszúsan csóválja a fejét.
 - Aludnod kéne. Holnap befejezzük az aknák kiásását, telepítjük őket azon a tisztáson, amit Marvel meg Glimmer találtak, aztán pedig áthordjuk a maradék dolgot, és végleg itthagyjuk a Szarut. Azt akartam jelezni neked, hogy aludj már, nem azt, hogy gyere ide.
 - De attól még nem bánod, ugye? - Kérdezem, miközben a fiú mellkasának dőlök. Egy pillanatra megdermed, de aztán átkarol és magához húz. Egy darabig csak fekszem így, és hallgatom Cato szívverését, majd azt veszem észre, hogy lassan lecsukódik a szemem...

Álmomban ugyanott fekszem, mint ahol elaludtam, a Bőségszaru oldalában. Lassan felkelek, és körbejárom a területet. A Hold ragyog az éjszakai égbolton, pedig az Arénában egyáltalán nem látszik. Körülötte a csillagok különös alakzatokat formáznak.
 - Elárulod a Körzeted. - Hallok egy ismerős hangot a hátam mögül. Egy pillanat alatt hátrafordulok. Camille háttal nekidől a Bőségszaru egyik belső oldalának. Mögötte Mark Harris áll, a tavalyi fiú Kiválasztott a Körzetemből. Mögöttük pedig további gyerekek, idősek és fiatalabbak, mind a Körzetemből... és mind halottak. Többük arcára emlékszem korábbi Viadalokról. Egyikük se jött ki élve az Arénából. És vannak olyanok is, akiket még nem láttam, mert túl fiatal vagyok ahhoz, hogy láthattam volna a Viadalukat. Betöltik a Bőségszarut.
 - Én... én nem... - Védekezőn karba fonom a kezem. - Hogy mondhatsz ilyet? A barátnőm vagy!
 - Csak voltam. Nem vetted észre, hogy egy éve halott vagyok? Most pedig embereket ölsz, és Hivatásosakkal bandázol! Ártatlanokat mészárolsz le, és az ellenséggel enyelegsz!
 - Ne... Ne mondj ilyeneket! - Érzem, hogy a szemeim megremegnek, és nyelnem kell egy nagyot, hogy ne sírjam el magam. - Camille...

 - Nyugi! Nincs semmi baj. Sssh... - Érzem, hogy Cato gyengéden homlokon csókol. Az egész testem rázkódik a visszafojtott, hangtalan zokogástól. Magamhoz húzom  a fiút, és felnézek a szemébe. Abba a gyönyörű, kék szemébe. 
 - Csak rosszat álmodtam. - Mondom sóhajtva, és lehunyom a szemem. Egy pillanattal később érzem a fiú ajkait a sajátjaimon. Belemerülök a csókba, és szinte el is tudom felejteni, hogy hol vagyok, vagy hogy miért. Itt és most csak a kivel számít.
 - Semmi baj. - Súgja nekem Cato, amikor elválunk egymástól. - Megvédelek mindentől, jó? Nem kell félned, amíg az oldaladon vagyok.
 - Köszönöm... - Súgom vissza alig hallható hangon. - És szeretlek, Cato. Mindenkinél jobban. - Ezt úgy érzem, ki kell mondanom. Mielőtt még azon kapnám magam, hogy nincs rá többé esélyem...
 - Én is téged. - Cato újra az ajkamhoz hajol, és könnyedén megcsókol, és az ölébe fektet. Szép lassan újra álomba merülök, és ezúttal végre elkerülnek az álmok.

Visszatérés

Sziasztok!

Ha vannak még, akiket érdekelne a történet vége, azoknak szeretném jelezni, hogy nyáron végre lesz időm írni. Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam előre, de az év végi vizsgáimra való készülés miatt mindenféle írói/fordítói tevékenységem hanyagolnom kellett. Szerencsére az évzárás megtörtént, a vizsgák sikeredtek, a nyár pedig az enyém - a táboroké és az írásé. Majd előre megpróbálom jelezni, ha elmegyek valahová, ahol nem leszek internet közelében. A blogot mindenképp folytatni fogom, szerintem heti 1, maximum 2 résszel szolgálhatok majd. 

Köszönöm szépen a megértést: Tahlia

22. fejezet - Cato

Első este... Hát, őszintén több eseményre számítottam. Pablo meg Peeta rendesen viselkedtek, csak egy kislányt találtunk, tehát összességében egy csomót beszélgethettem Clo-val. Persze fél szemmel mindig a környezetünket lestük, de kimerítetttünk minden témát. A legviccesebb Snow és a Kapitólium fricskázása volt természetesen, és még a két srác is beszállt. Valószínűleg elég hangosan csörtettünk, a nevetgélésünk meg aztán pláne leleplezett minket, ezért csak egyvalakivel futottunk össze. De talán jobb is így. Már így is több vér folyt el rögötn első nap, mint szokott. Amikor visszaértünk a Bőségszaruhoz, már szürkület van. Legalábbis ha lehet hinni az Aréna fényviszonyainak. Ki tudja, lehet, hogy odakint épp dél van! Marvel mondja, hogy Thalia még nem került elő, ezért bemegyek a szaru belsejébe. Egy nagy zsák alma mögött fekszik. Fekete haja szétterül a hálózsákján és a földön. Olyan gyönyörű álmában! Arcán kisimulnak a ráncok, és mosolyog a szája széle. Leguggolok, és végigsimítom az arcát. Mgerezdül, és megfordul. Elhúzom a kézfejem. Szinte bűntudatom van, hogy fel kell ébresztenem, de megrázom óvatosan a vállát. Szemhéja megremeg, majd lassan felnyílik. Zöld szeme álmosan csillog.
 - Jó reggelt! - Mondom, és elmosolyodom. Milyen szép így, hogy nem ráncolja homlokát! - Indulnunk kell. A többiek csak rád várnak. Idáig hagytunk aludni, de el kell indulnunk. Nem maradhatunk a Bőségszarunál örökre.  
- Tudom. - Tekintetével az enyémet kutatja. - Csókolj meg! - Súgja. - Lehet, hogy többé nem lesz alkalmunk rá... - Tagadóan megrázom a fejem. Miért mondja ezt?
 - Ne is gondolj erre! Néha szörnyű, mennyire előre gondolkodsz... - Mondat befejezése helyett inkább lehajolok és puha ajkaira illesztem enyéimet. - Soha ne mondj többé ilyet nekem! - Súgom a fülébe, miközben elhúzódom, majd hangosabban folytatom. - Van ötleted, mihez kezdjünk ezzel a sok készlettel? Nem vihetjük mindet magunkkal.
 - Van. - Válaszolja, majd feláll. Hogy tud ilyen határozottnak tűnni? Néhány órája még a karomban sírt. Kimegyek Thalia mögött a többiekhez.
 - Felkeltél, Csipkerózsika? - Kérdezi röhögve Marvel. - Hasadra süt a szürkület! - Bármennyire próbálják palástolni, látom kis Szövetségünkön, hogy fáradt. Glimmer szeme csillog, de szemei alatt sötét karikák húzódnak. Marvel köhögésnek álcázza ásítását. Hát, nem nagyon aludtunk az éjjel, az biztos. Clo hátát a Szarunak vetve álldogál.
 - Pihennünk kell. - Súgja. - Semmi értelme, hogy fáradtan vágjunk neki a napnak. Talán az lenne a legjobb, ha nappal aludnánk, éjszaka meg... tudod. - Igen, tudom. Megszorítom unokahúgom vállát. 
 - Igazad van. De a többiek nem fognak belemenni. Amúgy... hol van Peeta meg Pablo? - Ezt már hangosan kérdezem. Mindenki felém fordul.
 - Tessék? - Kérdezi Glimmer. - Azt hittem, veled vannak!
 - Nyugalom, csak elmentünk megnézni a Szarut! - Hallom meg a hátam mögül Pablo hangját. Csöppet sem tetszik nekem ez a srác. Vajon mit művel?
 - Gyertek ide! Van egy tervem, és jobb lenne, ha mind itt lennétek, hogy ne kelljen kétszer elmondanom. - Szólal meg Thalia. Az ég alja vöröses fényben izzik. - Lassan felkel a Nap, úgyhogy indulnunk kéne. A terv annyi, hogy elrejtjük több különböző helyre a készleteink. Egy köszpontot kialakítunk valahol a környéken, ahová felállítjuk az egyik sátrunk, meg egy iszonytos kupacot, ami többségében csak kövekkel megrakott ládákból meg hasonlókból áll. Tehát ha valaki lopni akar belőle, nem fogja egykönnyen megtenni. Ezenfelül mindenkinél kéne hogy legyen egy hátizsákban víz, gyufa, és szárított hús meg gyümölcs... a fegyverein kívül. - Thalia nyel egy nagyot, és egy kicsit közelebb húzódik hozzám meg Clo-hoz. - Ez jó így? - Kérdezi. Mindenki bólogat.
 - Az aknákat ki lehet ásni a földből. - Minden szem Pablo-ra szegeződik, aki időközben megérkezett Peeta-val az oldalán. - Van rendes ásónk, nem? - Kérdezi a srác vállvonogatva. Fel akar minket robbantani? Egyedi megoldás lenne.
 - Mégis mit akarsz? Aláaknázni a Bőségszarut? - Kérdezem ingerülten. Thalia megszorítja a kezem. Találkozik a tekintetünk, mire gyorsan megrázza a fejét.
 - Hagyd ezt rám. - Suttogja. Tudom, hogy Clo mellettem áll, és valószínűleg meghallotta ezt, de majdcsak kitalálok valamit.
 - Oké. - Pablo továbbra is azt ecseteli, hogy mi mindenre használhatjuk az aknákat.
 - Nem rossz gondolat. - Szólal meg Thalia. - De mi lenne, ha a kamu készlet-tartalék kupac köré ásnánk be őket? Akkor aztán senki sem gondolná, hogy az igazi értékek máshol vannak elrejtve. - Nem rossz gondolat. A Hivatásosakat mindenki agyatlan gyilkológépeknek gondolja. Ha valamit körülaknázunk, azt betudják majd a 3. Körzetbelieknek, és nem fognak valószínűleg azon gondolkodni, hogy  mi másért vannak velünk. 
 - Menjünk párokban. - Szólalok meg. - Minden páros kap egy adag cuccot. Az egyik cipel, a másik megvédi. Keresünk nekik valami jó kis búvóhelyet, és elrejtjük őket. Peeta, Pablo, meg... Clove intézhetné az aknázást... - Clo haragosan néz rám. De végül bólint, és  szó nélkül elsétál a két sráccal. 
 - Hú, berágott rád? - Kérdezi Marvel. - Nem jó, tesó, nem jó...
 - Nem vagyok a tesód, egy. - Mordulok fel. - Kettő: Te és Glimmer fogjátok meg azt a kupac zsákot és rejtsétek el. Mi Thalia-val majd gondoskodunk ezekről. - Tudom, nem a legjobb összekapni a Szövetségesekkel, de nem fogok jópofizni. Lassan már azt sem tudom, kit akarok kijutattni... magamat, Clo-t, vagy Thalia-t? Mindannyian megérdemeljük szerintem... Bár, ha jobban meggondolom, mindenki megérdemelné ezt. Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és felveszek három teli hátizsákot a vállamra. Thalia kerüli a tekintetem, miközben ő is felvesz néhányat. Szótlanul vágunk neki az erdőnek. Kettesben vagyunk végre... De mit mondjak neki?
 - Ott mintha egy kis barlang lenne. - Szólal meg egy idő után a lány, és egy sziklára mutat. Tényle, az aljában van egy repedés. Amikor elé érünk, látjuk, hogy nem is olyan kicsi. Először ő mászik be. Leadom neki a táskákat, de hirtelen hangot hallok a hátam mögül. Megperdülök, épp időben, hogy felfogjam kkardommal egy ügyetlen csapást. Egy 15 körüli srác áll velem szemben, kezében egy karddal. Rosszul tartja, nem tud vele bánni. Amikor elé lépek, próbál védekezni, de hiába. Egy jól irányzott döfés, egy gyors rántás. A srác halottan esik össze. A szíven szúrást lehetetlen túlélni. Miért nem valami kevésbé véres dologra tanítottak? Gondolom, miközben bemászok az üregbe Thalia-hoz. Ha kijutok innen, esküszöm, megtanulok kötni.
 - Halálra rémisztettél. - Súgja a lány. Kék szemében kisíratlan könnyek csillognak. - Amikor meghallottam a csattanást... - Tudom, hogy látja rajtam a vért, ami nem a sajátom. Nem tudom, minek hisz, de egy szörnyetegnek érzem magam. Lerakom a kardom a földre. Nem sok fény szűrödik ide be, épp hogy látunk.
 - Megöltem. - Suttogom. - Megöltem, mert erősebb voltam nála. Megöltem, hogy ne engem öljön meg... - Thalia elém lép, és belekapaszkodik a nyakamba. Átölelem a derekát, és egy kicsit megemelem. Arcát a nyakamba fúrja.
 - Cato... Meg ne halj... El nem tudom képzelni, mi lenne akkor... Inkább követnélek, mint hogy egyedül maradjak...
 - Thalia... Ne... Hányszor mondjam? Megoldjuk... Valahogy majd megoldjuk. De egyelőre még élünk, ez a lényeg, nem? - Kicsit eltolom magamtól, majd megcsókolom. Minden elszántságom, félelmem, kételyem elszáll, miközben őt csókolom. Csak rá tudok gondolni, ahogy selymes haja a nyakamat cirógatja... Amikor elválunk, azt kívánom, bárcsak tovább maradna a karomban.
 - Vissza kell mennünk. Itt jól meglesznek a csomagok, igaz? - Kérdezem. Thalia szótlanul bólint, látom, hogy elmerül a gondolataiban.
 - Cato... A többiek előbb utóbb rájönnek, mi van közöttünk, igaz? - Nagy kék szemét rám függeszti. Féloldalas mosolyra görbül a szám.
 - Bizony. Előbb utóbb rájönnek. De elmondani nem kell nekik ezért. Őszintén szólva... - Végigsimítok a hajamon. - A mi kis Szövetségünkből csak benned és Clove-ban bízok igazából. A többiek... Nem is tudom. Persze, jó fejek, meg minden, de ha arra kerül a sor, mind a saját bőrét fogja menteni. - Thalia bólint, és összeszorítja a fogát.
 - Menjünk vissza, oké? - Kisegítem a barlangból, majd utánamászom. Megszorítom a kezét, majd elindulunk visszafelé.