27. fejezet - Thalia

Rohanunk. Azonnal, amint meghallottuk a robbanást, elkezdtünk Cato-val visszafelé sprintelni. Hirtelen az ágyúdörrenés hallatszik. Valaki meghalt, újfent. Bár nem hittem volna, hogy lehetséges, de Cato még nagyobb sebességre kapcsol. Cikk-cakkozva suhanunk, fákat, bokrokat kerülgetve. Cato erősen szorítja bal karomat, ráncigál magával, miközben észveszejtő sebességgel sprintelünk vissza a tisztásunkra. Én meg-meg botlom az aljnövényzetben, kisebb-nagyobb kövekben, de Cato szilárdan tart, nem hegy elesni, húz magával. 5 perc múlva körülbelül kiérünk az erdő félhomályos kuszaságából. A torony felrobbant. Körülöttünk füstölgő romok hevernek a földön. Valaki berobbantotta az aknákat. Valaki innentől kezdve azt hiszi, hogy nincs élelmünk, hogy megsemmisítette készleteinket. Önkéntelenül mosolyra görbül a szám. A tervem egy része bevált, ezek szerint. De ki halt meg? Összeszorul a szívem. Vajon Pablo? Ám nincs túl sok időm gondolkodni. Az ágyú eldörren még egyszer. Cato-ra nézek, de ő sem tudja, mi történik. Előhúzza kardját, majd védelmezőn elém lép. Egy alak válik ki a füstből. Cato légzése lelassul, a fiú testtartása megmerevedik, egy ugrásra kész nagymacska jut eszembe megfeszített testtartásáról. Már épp ugrana, mikor meghallom Pablo hangját:
 - Nyugi, csak én vagyok! - Cato leengedi kardját, de ettől sem tűnik kevésbé fenyegetőnek. Egy szempillantás alatt képes lenne elvágni Pablo torkát, ha arra kerülne a sor. Gyengéden a fiú vállára teszem kezem, megszorítom, majd mellé lépek.
 - Csak Pablo az. Nem ellenség.
 - Honnan tudod? Neki kellett volna vigyáznia a Toronyra. Mi van, ha ő robbantotta fel? - Teszi fel a kérdést Cato. És a baj az, hogy ez teljesen ésszerű lenne. 
 - Engedd meg, hogy beszéljek vele, oké? - Látom a Cato arcán átfutó vegyes érzelmeket, miközben mélyen a szemembe néz.
 - Jó. - Mondja végül. - De itt maradsz, mellettem. - Bólintok.
 - Mi történt, Pablo? - Kérdezem. Mielőtt a fiú válaszolhatna, Clove lép ki az erdőből néhány méterre tőlünk. Haja zilált, kapkodja a levegőt.
 - Marvel halott! - Kiáltja, miközben odatámolyog hozzánk.
 - Mi? - Kérdezzük szinte egyszerre Cato-val. Eközben újra megszólal az ágyú. 3 halott, alig negyed óra leforgása alatt? A Bőségszaru óta nem volt ennyi.
 - Keressünk valami biztonságosabb helyet, azt majd ott beszélünk. Az úgy oké? - Kérdezem. Szövetségünk megmaradt tagjai szomorúan bólintanak.
 - Én tudok egyet. - Szólal meg Clove. - Marvel... mielőtt... na, a lényeg, hogy tudom, ő és Glimmer hová rejtették a cuccaink egy részét. - Nem hiszem el, hogy Marvel tényleg meghalt, de Clove szemében szomorúság csillog, és fájdalom... tehát Marvel, a mókamesterünk, a mindig vidám, barátságos, kedves Marvel elment örökre. De most nem érek rá ezen keseregni. Gondolatban megpofozom magam. 
 - Vezess. - Mondom Clove-nak. Ő szó nélkül bólint, és elindul a Torony megszenesedett maradványai között. Mi követjük, bár Cato továbbra is ferde szemmel figyeli Pablot. Clove ijedt sikkantására megtorpanunk.
 - Mi az? - Kérdezi Cato, és odasétál unokahúgához. Ő is megnézi azt, amit Clove, majd annyit mond:
 - Ne gyertek erre. Kikerüljük.
 - Mi az? - Kérdezem én is. Elindulok Cato felé, de ő két ruganyos lépéssel elém áll, és teljesen betakarja testével azt, ami mögötte van.
 - Nem neked való látvány.
 - Tényleg nem. - Áll mellé a szomorú szemű Clove is. Pablo kissé hátrébb áll, és figyeli az eseményeket.
 - Ha nem vennétek észre, egy Viadalon vagyok, ahol egymást gyilkoljuk éppen. Legalábbis nagyon úgy tűnik. Elég sok csúnyaságot láttam már. - Farkasszemet nézek két legjobb barátommal. Clove végül ránéz Cato-ra. A fiú bólint.
 - Rendben. Ha ennyire látni szeretnéd, nézd meg. Fel fog fordulni a gyomrod, ennyit előre ígérhetek. 
 - Jó. Tudod nem vagyok én olyan gyáva, hogy valamilyen látványtól megijedjek, sem olyan gyenge, hogy hányjak. - Félreállnak, én meg előrébb lépek és... hogy is mondják? Ne igyál előre a medve bőrére? Egy pillantást vetek arra, ami előttem fekszik, majd öklendezve elfordulok. Hát, akárminek a földi maradványai láttam is ott, a megszenesedett csontoktól, az égett hús bűzétől és a szétroncsolódott test képétől garantáltan rémálmom lesz. Nem sokat segít, hogy megszólal Pablo:
 - Az ott a lány az Ötösből. A Rókaképű.
 Tehát ő is meghalt. Eszembe jut az a néhány pillanat, amikor láttam, vagy beszéltem vele. Pedig kedves lány volt. Nem ezt érdemelte. Semmiképp sem.
 - A lány a Tizenkettesből. Katniss. Szerintem ő volt. Azt láttam, hogy lány, és Glimmer íja volt nála. - Folytatja Pablo. A hangja remeg. - Amikor jött Tirana, hogy lopjon néhány almát, hagytam neki. De akkor az egyik közeli bokorból felemelkedett egy lány, és lőtt. Lelőtte a Rókaképűt, aki elesett... rá az egyik aknánkra. Lerepült a feje. A többi akna is aktiválódott, ahogy akartuk, robbant az egész, de... - Pablo vesz egy mély levegőt. - Öljetek meg. Öljetek meg! Nem maradhatok tovább életben, így nem is akarok tovább élni! Ha már meghalok, azt nem vért köhögve, majd felrobbanva akarom. Öljetek meg, mert nem akarok olyan fájdalmas halált! - Esdekelve néz ránk. - Öljetek meg. - Suttogja. - Öljetek már meg... Öljetek meg! Öljetek meg! - Riadtan nézem, ahogy egyre hangosabban kiabál. Megőrült. Ez az egyetlen logikus magyarázat. Végignézte azt a szörnyűséget, ami itt történt, és beleőrült, hogy valaki így is meghalhat. Clove vesz egy mély lélegzetet. Épp rákiáltanék, hogy mit csinál, amikor Cato megfog, és elvonszol. Bevisz az erdőbe. Kétségbeesetten próbálok szabadulni, nem, nem ölhetik meg Pablot! Ekkor megdörren az ágyú. Néhány perc múlva megjelenik Clove. Az egyik kése tiszta vér. Döbbenten nézek rá. Ő nem néz a szemembe, szó nélkül útnak indul. Cato és én síri csendben követjük. A fák sustorgása, és az erdei állatok hangjai kísérnek minket utunkon.