29. fejezet - Thalia

Egy erdőben sétálok. Nem, nem akármilyen erdőben: az Arénában vagyok. De valahogy másmilyen, mint a valódi Aréna. A madarak vidáman csivitelnek, a Nap világít odafenn, a bokrok, fák, virágok zöldellnek. Odasétálok a folyóhoz. A vize kristályosabban csillámlik, mint valaha. Az ég gyönyörű kék. Behunyom a szemem és a Nap felé fordítom az arcom. Kellemesen melengeti, az egész olyan jó érzés...
Hirtelen eltűnik  a Nap. Már nem érzem melegét. Kipattannak szemeim. Az ég vérvörös. A fű a talpam alatt fakó, a madarak valójában mutánsok. Fecsegők. Tovább énekelnek, de egy egy hang ismerősen cseng. 
 - Jó reggelt, álomszuszék, Karácsony van! - Camille...
 - Pont ez kerülte el a figyelmedet, amikor minden mást megfigyelsz? - Glimmer...
 - Hogy jó vagy a robbanószerkezetekkel azt sajnálatos módon nem tudod bemutatni. Mint látod, nincs itt 'hogyan szereljünk össze aknákat és egyéb robbanásveszélyes szerkezeteket' feliratú állomás. - Marvel...
 De ők már nincsenek többé...
 - Öljetek meg. Öljetek meg! Nem maradhatok tovább életben, így nem is akarok tovább élni! Ha már meghalok, azt nem vért köhögve, majd felrobbanva akarom. Öljetek meg, mert nem akarok olyan fájdalmas halált!  Öljetek meg. Öljetek már meg... Öljetek meg! Öljetek meg! - Pablo... ő beleőrült ebbe. 
Hátrálni kezdek, el a hangoktól, melyek most már minden ismerősöm hangján követelik, hogy öljem meg őket. Megbotlom valamiben. Majdnem elesek, de sikerül megtartanom az egyensúlyom, és hátrafordulok. A földön Tirana holtteste fekszik... de mégsem. Ugyanaz a szétroncsolódott, megfeketedett test, de a néhány ruhacafat és a fekete hajszálak... A szívem kihagy egy pumpálást. 
 - Clove? - Suttogom. Majd elájulok, ahogy a holttestet nézem, de ekkor meglátom mögötte a többit is: Katniss, Peeta, Thresh, és... Cato. Könnyek lepik el a szemem.. Cato! Nem, nem halhatott meg! Ő semmiképp sem lehet halott! Nem! Nem! Nem! Tagadólag rázom a fejem.
 - Ez a győzelem ára pedig, Thalia. És megígérted, hogy megnyered ezt. - Egy kisfiú halovány alakja lépked felém a holttestek mezején. Lewis.
 - Nem. - Suttogom. - Így nem kérek belőle.
 - Megígérted nekem, és be kell, hogy tartsd, amit ígértél, ne feledd! Változást fogsz hozni... Meg kell változtatnod ezt a világot! Hagyatkozz a szavakra!
 - Nem! - Üvöltök rá.

- Nem! -Zihálva ülök fel, nyakamon izzadság csurdogál. A kis tüzünk a barlang sarkában szinte teljesen leégett, csak parázslik már. Szemeim hamar hozzászoknak a félhomályhoz. Clove összegömbölyödve alszik néhány lépésnyire tőlem. Szerencsére nem ébresztettem fel. Kimászom a barlangból, és Cato aggódó arcával találom szemben magam. Összeszorul a szívem. Az még rendben van, hogy én képtelen vagyok szabadulni a halottak emlékétől, de hogy valaki más aggódjon értem emiatt. Lehajtom a fejem.
 - Újabb rémálom? - Kérdezi. Lesütött szemmel bólintok. - Hallottam, hogy kiáltottál. Clo nem kelt fel, ugye? 
 - Nem. - Mondom halkan, miközben gondolatban üvöltözöm magammal, hogy lehetek ilyen gyenge. Továbbra sem emelem fel a fejem.
 - Hát, az unokahúgom tényleg egy mormota! - Hangja vidám, gondolom megmosolyogtatja a gondolat.
 - Aha. - Vállat vonok. Megfordulok, és indulnák is vissza, de Cato elkapja a karom, és magához ránt. Önkéntelenül felkapom a fejem, és a szemébe nézek. Kék szemeiben aggodalom csillog, arcán nyoma sincs a korábbi jókedvnek.
 - Aggódom érted, Thalia. - Szabad kezével a hajába túr. - Nem tudom, hogyan segíthetnék neked, mert nem mondasz el nekem semmit. És ez az őrületbe kerget. Kérlek... - Cato hangja szomorúan cseng. Ezt a beszélgetést már lejátszottuk tegnap. Meg tegnapelőtt. Meg azelőtt. Meg minden áldott éjjel az elmúlt öt napban. És a vége mindig az, hogy megrázom a fejem, bármennyire fájdalmas is látnom ezt az arckifejezését, majd visszafekszem, és várom, hogy reggel legyen végre. De talán... talán tényleg jobb lenne, ha elmondanám neki...
 - Gyere, üljünk le. - Fejemmel egy, a barlangunk bejáratához közeli fa irányába bökök. Cato kérdőn felvonja a szemöldökét.
 - Most akkor mesélni fogsz nekem végre, vagy mi? - Kérdezi halvány, győzedelmes mosollyal az ajkán. Én csak némán, szomorkásan megvonom a vállam, és magam után húzva őt leülök a fa tövébe. Mellém telepedik, magához húz, és átölel. A vállára hajtom a fejem. Olyan kényelmes így ülni, érezni a teste melegét, hallgatni lélegzetvételét annak, akihez a szívem húz. Békés, áldott pillanat. Aztán megtöröm az egésznek a varázsát, és mesélni kezdek a borzalmakról, amiket minden álmomban átélek. Mert már öt éjszakája alig alszom, mert öt éjszakája kísért ugyanaz az álom, öt éjszakája képtelen vagyok pihenni. Furcsamód megkönnyebbülök, hogy kiadhattam mindezt magamból. Mikor végzek, Cato gyengéden megfogja a kezem, és megpuszilja kézfejem hátulját. Sajnálom, hogy tönkretettem az estéjét. Nagyon sajnálom...
 - Ne sajnáld. - Hoppá. Hangosan beszéltem. Hogy lehetek ilyen hülye! - Biztos könnyebb így, hogy elmondtad. És ha nem bánod... Szeretnék adni neked egy jó tanácsot.
 - Hogy érted? Persze, nem bánt semmi, amit te mondasz... - Cato jóízűen felkacag.
 - Te kis naiv! Tudnék én neked olyan dolgokat mondani, amitől sírva szaladnál anyukádhoz... - Ennél a szónál megakad, ráeszmél mit mondott... és letöröl egy könnycseppet az arcomról. Miért van az, hogy még mindig bánt, hogy nem emlékszem a szüleimre? Az ég szerelmére, már elmúltam 16!
 - A lényeg az, hogy szerintem csak el kéne tökélned, hogy győzni fogsz. Ne érdekeljenek a következmények. Csak tartsd szem előtt a célt, miszerint győznöd kell.
 - De... ha én leszek a győztes, akkor te és Clove...
 - Látod? Ezt mondtam az előbb. Ne érdekeljen. Csak hidd el, hogy ha nyersz, akkor minden vágyad valóra válik.
 - De...
 Cato gyengéden szembefordít magával, és megcsókol, elhallgattatva ezzel minden tiltakozásom. Csókjai áradatában úgy érzem lebegek valami földöntúli csodában... Aztán néhány hangos köhintés félbeszakít minket. 
 - Legalább ne a barlang szájában csináljátok, jó? Ott a susnyás, ott nyaljátok-faljátok egymást, oké? - Clove hangjában bújkál némi ingerültség, de nem kifejezetten mérges ránk. Hála az égnek.
 - Nyugi, Clo, csak élvezzük az életet! - Mondja vidoran Cato.
 - Azt a susnyásban is lehet... - Mondja Clo zsörtölődve. Épp folytatásra nyitja a száját, mikor megszólal Caesar Flickerman hangja. Betölti az Arénát monológja:
- Tisztelt Kiválasztottak! Már csak hatan maradtatok, így holnap délben megrendezésre kerül a lakoma! Ez nem akármilyen lakoma lesz, mindenki egy hátizsákban azt a dolgot vagy dolgokat fogja találni, amire a leginkább szüksége van. Némelyik életbevágóan fontos lehet egy-egy Kiválasztott számára! Mindenkit szeretettel várunk a Bőségszarunál! Illetve lenne még egy bejelenteni valóm: a Játékmesterek hosszas tanácskozás után arra a döntésre jutottak, hogy megváltoztatják a Viadal szabályzatát. Az új szabály kimondja, hogy amennyiben az utolsó életben maradt Kiválasztottak egy Körzethez tartoznak, mindannyiukat győztesnek nyilvánítják. Köszönöm a figyelmet, és soha ne hagyjon el benneteket a remény!
 Azzal hirtelen egy pár másodperces néma csend következik. Nem zizzen faág, nem csicsereg madár, mintha még az Aréna is elfelejtett volna élni egy pillanatra. Aztán, mintegy varázsütésre, újra hangokkal telik meg az erdő.
 - Ti is... hallottátok, amit mondott? Ezt most komolyan gondolja? - Clove arca sugárzik. - Cato, ez azt jelenti...  - Rám villan tekintete, és elkomorodik. - Oh. Thalia, nem úgy értettem...
 - Nem, semmi baj. Ha úgy hozza a sors, akkor persze, azt szeretném, hogy ti ketten jussatok ki. De egyelőre ne foglalkozzunk ezzel. Holnap délben lakoma. Kell egy terv. 
 Clove és Cato szinte egyszerre bólintanak. Ebben a pillanatban három ejtőernyő kezd aláereszkedni a levegőből, felugrunk, és mindannyian megfogunk egyet-egyet. Ugyanakkora méretű dobozok, bennük meleg étel. Na, egy kis luxus és változatosság! Nem szenvedünk hiányt ételben, de csak szárított gyümölcsökből, szárított húsból és kétszersültből állnak a készleteink. Catoéba és Clovéba egy-egy rövid üzenet rejtőzik: A 3. Körzet köszönettel tartozik nektek! Az enyémben kissé hosszabb a szöveg: A Cap. łudj., mire van szüks. kérd=kapod. Á, Beete és a kissé kódolt üzenetei... Tehát nem tudják a fejesek, mire van szükségem? Kitalálom, kimondom hangosan, és benne lesz a csomagomban... Elmosolyodom. Cato és Clove értetlenkedve néznek rám. Gyorsan cafatokká tépem a papírt. Csak úgy, megszokásból. Már tuti leadta a feliratot a TV.
 - Semmi különös. Először együnk, aztán ismertetem a tervet. Talán... Hárman is ki tudunk jutni...