Halál. A szele itt fújdogál az Arénában. Beleivódik a földbe, a fákba, a levegőbe. Egyre kevesebben vagyunk. A 24-ből már csak 6-an maradtunk. Thalia és Clove még élnek, ez a fontos. De a többiek már halottak... Glimmer is. Marvel is.
- Nyugi. Nincs semmi... - Thalia mondatának többi része szipogásba fullad. Észre se vettem, hogy beleöklöztem a barlang falába. A kézfejemen vér patakzik az apró sebekből, amiket a szikla okozott. Thalia a vállamra dőlve szipog. Ő elég sok mindenkit elvesztett ma. Őszintén szólva átkozom magam miatta, de megkönnyebbültem, hogy Pablo is meghalt. Tudom, hogy nem szép dolog, meg hogy Thalianak nagyon fáj, de akkor is. Folyamatos veszélyforrást láttam benne. Nem tudtam bízni benne, ahányszor Thalia közelében volt, mindig szorosabban fogtam a fegyverem. De most ennek vége. Magamhoz húzom Thaliat, miközben patakzanak a könnyek a szeméből. Dühös vagyok magamra. Dühös vagyok az életre, a sorsra, a Viadalra, a kapitóliumiakra, a Játékmesterekre, az egész világra, hogy ennek teszik ki a lányt, akit szeretek. Thalia nem ezt érdemli. Sokkal jobbat érdemelne ő is, meg Clove is. Meg, ha jobban belegondolok, mindenki, aki itt van ezen a Viadalon. Nem. Ökölbe szorul a kezem. Nem mindenki. Katniss Everdeen... "A Lángra Lobbant Lány", mi? Inkább gyilkos... Megölte két Szövetségesem. Glimmer és Marvel... mindketten jobbat érdemeltek volna. Egy jó életet, ahol szabadon szerethetik egymást. Mint én és Thalia, csak mi mondjuk nem is találkoztunk volna soha, ha nincs ez az átkozott Viadal. Thalia görcsös szipogása szép lassan enyhül, majd egyenletes szuszogássá szelídül. Elaludt végre. Addig ügyeskedem, míg a feje az ölembe nem kerül. Ahogy ott szuszog, békésen az ölemen, egy pillanatra elmosolyodom. Örülök, hogy bármilyen viszontagságok között képes bízni bennem és Clove-ban annyira, hogy ilyen békés, mély álomba képes merülni. Kisimítom szénfekete haját az arcából, majd egy csókot nyomok a homlokára. Ekkor felhangzik a Kapitólium himnusza. Végre. Clove odakint őrködött idáig, azt beszéltük meg, az éjjel fele az enyém lesz majd, a másik fele alatt pedig majd megint ő őrködik. Hajnaltól pedig újra enyém lesz majd a váltás. Újra felharsan a himnusz, majd Clove csusszan be a barlang szűk nyílásán át. Gondterhelt kifejezés ül az arcán.
- Nincs mázlink. - Mondja. - Nem Peeta vagy Thresh halt meg. Ruta, a kislány az, a Tizenegyesből. Rajta kívül Rókaképű, Pablo és... Marvel. - Az utolsó nevet suttogja, szemét lesütve. Óvatosan a földre fektetem Thalia fejét, majd egy pillanat alatt telpra ugrom. Eközben felvettem a közönyösség álarcát. Biztos, hogy most élő közvetítésben adnak épp minket.
- Ne a halottakra koncentráljunk. Hanem a többi élő ellenfelünkre. Maradt akkor Bikanyak a 11.-ből, meg a Szerelmespár a 12.-ből. Nem hiszem, hogy összefogtak volna ellenünk, vagy? - Eddigre Clove is előhalászta Hivatásos álarcát. Kegyetlen vigyorra húzódik a szája.
- Még vannak hárman... Nemsokára egy se lesz belőlük... - Azzal lehuppan az alvó Thalia mellé a földre. Hogy is kéne most viselkednem? Mintha... nem bíznék benne, mi?
- Clo... Lehet, hogy az unokahúgom vagy, de attól még az ellenfelem is, jelen pillanatban. Ha Thalianak bármi baja esik, amíg én őrködöm... Azt hiszem, tudod, ki a jobb kettőnk közül közelharcban. Itt, a zárt barlangban pedig nem tudsz a kis késeiddel játszadozni... - Gunyorosan rávigyorgok. Ő ugyanolyan vigyort villant vissza rám. Kimászom a barlangból, a hűvös "éjjelbe", ami valójában csupán egy sötét homály. Nappal világítanak ránk ezerrel, és még éjjel is van némi fény. Inkább 8 órás szürkületnek hívnám, mint éjjelnek. Tegnap volt először ilyen. Akkor még többen voltunk ebben az átkozott Arénában. Körülbelül négy óra múlva bemegyek a barlangba. Óvatosan felrázom Clove-ot, aki álmosan pislog párat, majd bólint, és kimegy. Lefekszem Thalia mellé, magamhoz húzom, és álomba merülök.
Arra ébredek, hogy Thalia remegve hánykolódik. Felülök, és magamhoz ölelem. Arcon csókolom, mire kipattannak szemei.
- Cato... - Suttogja. - Félek...
- Nyugi, csak rosszat álmodtál. - Mormolom a fülébe.
- De... Pablo... Marvel... meg Tirana tegnap... és Glimmer is... - Alig értem, mit mond, pedig az ölemben ül, hátával a mellkasomnak dőlve. Óvatosan az álla alá nyúlok fél kézzel, és magam felé fordítom az arcát. Thalia arca rettegést tükröz, szeméből patakzanak a könnyek.
- Megvédelek, jó? Mindentől. Túl fogjuk ezt élni, oké? Együtt. Nem hagylak magadra semmiképp. - Thalian látszik, hogy kételkedik bennem, de azért szembefordul velem teljesen.
- Ne ígérj ilyen butaságokat, Cato. Nem juthatunk ki innen élve mindketten. - Mondja szomorú szemekkel. Ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megcsókoljam. Valami ebből tükröződhet az arcomon is, mert Thalia arcán enyhe zavarodottság suhan át egy pillanat erejéig.
- Ha már meg kell halnunk... - Suttogom, és érzem, hogy mosolyra görbül a szám. - Akár élvezhetnénk is hátralevő időnket, nem?
- Hát... - Nem muszáj neki döntenie, én döntök inkább helyette. Homlokához támasztom az enyémet, mire ő lehunyja szemeit. Gyengéden csókolom az elején, majd valami sokkal vadabbá válik az egész. Addig csókoljuk egymást, míg kifogyunk a levegőből. Levegőt kapkodva bámulunk egymás szemébe, és látom, hogy ez nem csak szerintem csodálatos érzés. Thalianak is tetszik, és ettől, ha lehet, még boldogabb leszek. Az elkövetkezendő pár óra életem legszebb pillanatai közé tartozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése