16. fejezet-Cato

Amíg csendben vártunk, hogy a játékmesterek behívjanak minket, észrevettem, hogy a mellettem ülő Thalia térde remeg.

 - Izgulsz? - Kérdeztem. Thalia bólint. Amikor bizonytalan, teljesen összeráncolja a homlokát. Megérintem a kezét, erre rám néz. Gyönyörű kék szeme Chris-ére emlékeztet.

-Nem szabadna izgulnod, csak remegni fog a kezed, és el fogod rontani. - Tanácsolom neki.

-Könnyű azt mondani!-Válaszolja suttogva.-Te egész életedbe erre készültél!
-Hidd el, jobb, ha nem tudod, milyen Hivatásosnak lenni. Te nem szeretnél a helyemben lenni, az biztos. Szörnyű egy családom van! - Mondom, miközben Chris-re és Clove-ra gondolok.
-De neked legalább van családod.-Motyogja. Ó. Nem is tudtam, hogy árva.
-Nem tudtam...Bocsáss meg. Bár jobban örülnék, ha nekem sem lenne. - Thalia szemében vágyakozást látok.
-Cato Becker, 2. Körzet.- Közli a hangosbemondó.
-Sok sikert!-Mondja Thalia. Clove a nézésével bíztat. Amikor belépek az edzőterembe, a játékmesterek mind engem figyelnek. Az egyik legesélyesebb versenyző vagyok, úgyhogy nem lepődöm meg ezen. Biccentek, majd gépiesen a kard állványhoz megyek. Elkezdem kaszabolni a bábukat, egyiket a másik után. Hirtelen megfontolásból felkapok egy kést, majd az egyik távoli bábu felé hajítom. Oda se kell néznem, a bírák elismerő hümmögései jelzik, hogy jó helyen találtam el a bábut. 

 - Köszönjük, elég lesz. - Hallom meg a főjátékmester hangját. 

 - Viszlát. - Mondom, visszateszem a helyére a kardot, biccentek, majd elhagyom a termet. Ahelyett azonban, hogy felmennék a mentorokkal beszélgetni és unatkozni, az ajtó mellett megállok. 5-6 perc múlva Clove sétál ki elégedetten.

 - Szia. Hogy ment? - Kérdezem tőle. Hirtelen megfordul, látszik rajta, hogy megleptem. 

 - Jól. A szabályok értelmében többet nem mondhatok. - Azzal Clo rám kacsint.

 - Ha ha. Mintha nem tudnám, mit csináltál. - Azzal kicsit összekócolom a haját. 

 - Hé, tudod, hogy nem szeretem!

 - Orvul megtámadtalak, úristen! - Elnevetjük magunk.

 - Jössz fel? - Kérdezi Clo, miközben nyílik az ajtó és a 3. - ból a fiú, Pablo azt hiszem, lép ki rajta, majd hívja a liftet. 

 - Mostmár megvárom Thalia-t. - Válaszolom. Clo sokat sejtően rám mosolyog, majd beugrik a srác előtt az éppen kinyíló liftbe. Hallom, ahogy megint elneveti magát, majd a lift ajtó bezárul. Nem is tudom, mit kezdenék Clove nélkül. Kicsit olyan, mintha én lennék a higgadt, nyugodt, sötét éjszaka, ő pedig az örök optimista, a sugárzó, vidám nappal. Őszintén szólva aggódom érte. Szerintem még mindig nem hiszi el, hogy tényleg egy Viadalra megyünk. És akkor ott van még Thalia... Az a lány egy merő talány. Folyton gondolkodik, és az esetek többségében nem tudom, mit gondoljak róla. Egyre többször álmodok róla, egyre többször találom magam olyan helyzetben, ahol Clo és közötte kellene választanom... És akárhányszor csak rá gondolok, mindig olyan furcsa melegség tölt el, mintha... nem is tudom ezt mihez hasonlítani. Merengésemből a reflexeim riasztanak fel, mert nyílik az ajtó. Kicsit dermedten kitántorog rajta Thalia.

 - Minden rendben? - Kérdezem tőle. Megfordul, és e lendülettől majdnem elesik, de végül megtartja az egyensúlyát.

 - Megtapsoltak. Azt mondták, nem gondolták ezt rólam. - Motyogja félhangosan. Ezek szerint neki is jól ment. Elmosolyodom.

 - Megyünk? - Kérdezem. Thalia végre tényleg rám fókuszál, majd bólint.

 - I-igen. - Hívom a liftet, majd amikor megérkezik beszállunk.

 - Bárcsak ne kéne visszamennem a mentoromhoz. - Sóhajtja Thalia.

 - Mi?

 - Wiress  és Beetee folyton csak túlélési tippeket adnak. A mai nap után nem akarok találkozni velük. Érted?

 - Teljesen megértelek. Az én mentorom, Brutus is csak ilyesmiket mond. - Eszembe jut valami, amit a héten fedeztem fel. - Van kedved kijönni az erkélyre?

 - Mi? - Most Thalia-n van az értetlenkedés sora.

 - Megmutatom. - Megnyomom 6. emelet utáni erkély feliratú gombot. Bár a lift az első két gombnyomás miatt megáll a 2. és 3. emeleten is, se Thalia se én nem szállok ki. Amikor végre az erkély emeletére érünk, kiszállunk. Nem hiszem, hogy sok mindenki használná, mert igazából csak egy fedett betonterasz, egy korlát, a korláton túl pedig egy vastag sávban erőtér, hogy ne tudjunk öngyilkosok lenni. Panem fővárosa, a Kapitólium előttünk terül el. Thalia odaszalad a korláthoz. Tágra nyílt szemében izgatottság csillog.

 - Ez gyönyörű. - Mondja a lány, amikor mellékönyökölök. - Köszönöm, hogy megmutattad.

 - Nincs mit. De tudod mi itt a legjobb?

 - Hmm?

 - Nincsenek kamerák! Órákig kerestem őket, de egész egyszerűen nincsenek. Csak naponta kétszer jön egy nő és összetakarítja a madárpiszkot.

 - Honnan tudod?

 - Találkoztam vele, és elmesélte, hogy az erkélyt az elmúlt 4 évben gyakorlatilag senki sem használta. Tudom, nem a legszebb, de...

 - Nekem nagyon is teszik. - Mondja Thalia, majd rám mosolyog. - Kérdezhetek valamit?

 - Igen. Épp most kérdeztél valamit.

 - Ha-ha. Nagyon vicces. -  Mondja a lány tetetett megrovással, de szemében vidámság csillog. Elmosolyodom.

 - Na jó.

 - Miért hoztál fel ide? - Sok mindenre számítottam, de erre nem.

 - Hát, izé... Azt mondtad, nem szeretnél egyből a mentoraidhoz menni...

 - Értem. - Kicsit mintha csalódott lenne, vagy csak én képzelem? - És... még valamit kérdezhetnék? - Thalia az ajkát harapdája miközben ezt kérdezi.

 - Hát persze. - Mondom, mert kíváncsi lettem

 - Huhh... Kedvelsz? - Kérdezi végül a lány minden maradék bátorságát összeszedve. - Mármint, ezért hívtál ide igazából, nem? - A baj az, hogy ezt én sem tudom. Azt viszont tudom, mit neveltek belém, mit mondjak.

 - Nem. - Amint kimondom a szót tudom, hogy hazugság, de Thalia sarkon fordul és elindul A délutáni nap fénye megcsillan fekete haján. Ilyen gyönyörűnek még sohasem láttam. Amikor megfogom a kezét és magamfelé fordítom, agyam egyik fele hevesen tiltakozik az ellen, amit tenni készülök. Egy Viadalra megyünk mind a ketten, ellenségek leszünk, csak egyikünk élheti túl! Ne, ne, ne és ne! Azonban mindez kevés amikor Thalia gyönyörű kék szemével kérdőn rám néz, lhajolok, és megcsókolom. Éppen csak egy puszi az ajkaira, de Thalia lábujjhegyre áll, így majdnem egymagas velem. Átölelem, majd miután a pillanatnak vége, visszasétálunk a korláthoz, és még órákon át beszélgetünk semmiségekről, mintha normális gyerekek lennénk, akik épp csak megismerték egymást.