Még mindig könnyektől nedves a szemem, miközben Cato, Clove, Pablo és Peeta otthagynak minket.
- Gyere, nem maradhatunk itt örökké. - Mondja Marvel, miközben Glimmer felsegít. - A halottakat már elvitték. - Glimmer elneveti magát. Értetlenkedve nézek rá.
- Csak azon gondolkodtam, hogy ezt most biztos nem mutatják a TV-ben. Szeretik elhitetni az emberekkel, hogy kegyetlenek és szívtelenek a Hivatásosak.
- De mi lehet az indokuk? - Kérdezem, de nem kapok választ. Eközben elkezdjük összeszedni a Bőségszaru körüli holmikat. Elég sok mindent találunk: pulóvereket, vizesüvegeket, hátizsákokat, fegyvereket, és persze rengeteg ételt.
- Milyen csapdákat akarsz felállítani? - Kérdezi Marvel, miután mindent behordtunk a szaru belsejébe. Nagyon sok mindenünk van. Az éhező Körzetekben egy négyfős család egy hónapig kibírná ennyi élelemmel. Iszonytató pazarlás.
- Majd meglátjátok. - Mondom, miközben elvigyorodom. Túléltem az első igazi mészárlást! Vannak Szövetségeseim! És Cato is él! Gyorsan összeszedem az összes drótot amit csak találok. Közben megmondom Glimmer-nek és Marvel-nek, hogy hol kezdjenek el árkot ásni, és hogy milyen széles, milyen mély legyen. Miközben drótgörgőket szerelek az összes hajítókésre, társaim befejezik a munkát. Egész szótlanul telik a munka. Be is sötétedik, és egyszer az ágyú is megszólal. Már tizenegyen meghaltak. Majdnem a Kiválasztottak fele. Tizenegy síró család a Körzetekben. Köveket, ágakat, gallyakat, leveleket hordtunk az árok fölé, majd köré is egy nagy körben, hogy ne legyen olyan feltűnő, hol kezdődik. Drótokat is szereltem a földbe, amikbe ha valaki elbukik, beleesik az árkunkba. Mivel az egész Bőségszarut körbeástuk egy másfél méter mély és széles árokkal, viszonylag biztonságba vagyunk. Majdnem egész éjszaka dolgoztunk. Az égre kivetítették, hogy ki nem élte túl az első napot: a 4., 6., 7., és 10. Körzetbeliek, illetve az 5.-ből a fiú, a 8.-ból a lány, 9.-ből a lány. Egész éjszaka virrasztok, nem tudok aludni. Egyszer meglátom Tiranát, akit mindenki Rókaképűnek hív. Tudom, hogy lopni fog tőlünk, de nincs szívem elárulni a többieknek. Nem akarok felelős lenni a haláláért. Amiatt a kisfiú, Lewis, miatt nem jön álom a szememre. Végülis megöltem! Láttam, hogy Cato felé közelít, és gondolkodás nélkül elhajítottam azt a kést, ami az oldalába állt. Markolatig. Nem hagytam, hogy Cato meghaljon, ezért kellett meghalnia. Pedig az interjújában azt mondta, mindössze 13 éves! Hogy hiányozhat a szüleinek... És bár nem én öltem meg végül, hanem Cato, de én hoztam olyan kiszolgáltatott helyzetbe, hogy meghaljon. Meg sem sérültem a harcban, csak egy horzsolás van a job térdemen. Nem vagyok valami nagy harcos. Az elején csak elbújtam, gyáván, mint a nyúl, és hagytam, hogy a többiek megvédjenek. Pocsék egy csapatjátékos vagyok! Csak a jó Szövetségeseknek köszönhetem, hogy nem haltam meg. De cserébe megélem a 16. szülinapom. Kár, hogy itt semmi ilyesmi nem számít. Helyes dolog gyerekeket arra kényszeríteni, hogy megöljék egymást? Függetlenül kortól, nemtől, edzettségtől?... Egyáltalán kényszerítenek minket? Mi lenne, ha egyszer egy Viadalonsenki sem akarná megölni a másikat? Arra mit lépnének? Valószínűleg kínszenvedéssé tennék az egészet, annyi mutánst küldenének ránjuk, amíg egy kivételével mind meg nem halna. De legalább nem válnánk gyilkosokkal. Csak ehhez az kéne, hogy mindannyian beleegyezzenek ebbe. Ebben a pillanatban ágrecsegést hallok. Kimászok a hálózsákomból. Egy fiú beleszaladt a gödrünkbe. Legalább mostmár tudjuk, hogy működik a csapda. Marvel odasétál, és belehajít egy lándzsát. Rövid fájdalomkiáltás után megdörren az ágyú. Marvel és Glimer beterelnek a Bőségszaru belsejébe. Még csak azt sem tudom megállapítani, ki a srác. Második nap, és a Kiválasztottak fele már meghalt. Most már csak a legerősebbek vannak életben, csak azok, akiknek van annyi esze, hogy ne kerüljön a közelünkbe. Egy légpárnás hangját hallom. Most viszik el a holttestet. Miután a hang elhalt, visszafeküdtem a hálózsákomba. Most már annyira fáradt vagyok, hogy viszonylag hamar elalszok.
Az Arénában vagyok, az erdőben sétálok. Velem szemben felsejlik a kissrác alakja. Furcsa, hiszen halott, tehát nem jöhetne velem szembe.
- Még a nevemet sem tudod, mi? - Kérdezi tőlem. - Lewis-nak hívnak. Mármint, hívtak, amíg meg nem haltam. És ez neked köszönhető. - A srác a szemembe néz. Olyan fiatal! - De nem hibáztatlak. Én is megtettem volna. Csak a Kapitóliumot hibáztatom. Ők azok, akik erről tehetnek. Ők azok, aki miatt meg kellett halnom, akik miatt belőletek gyilkos lesz. Talán jobb is, hogy meghaltam, mielőtt bárkit megölhettem volna. - Felsóhajt. - Ígérd meg, hogy jobbá teszed a világot, hogy változásra ösztökéled a Kapitóliumot! Nagyon jól bánsz a szavakkal, egyedül te vagy erre képes. Csak te, senki más. Ha eljön a pillanat, amikor hallathatod a hangod, hallasd! Neked nincs sok veszteni valód. Nincs családod, azt mondtad. Tudom, hogy nyerhetsz, és törekedj arra, hogy tényleg nyerj! - A válaszomra vár, de úgy érzem, elment a hangom. - Ígérd meg! - Suttogja a fiú. - Ígérd meg!
- Megígérem... - Súgom válaszul neki...
Arra ébredek, hogy valaki finoman megérinti a vállam. Amikor kinyitom a szemem, Cato-val találom szembe magam.
- Jó reggelt. - Mondja. - Indulnunk kell. A többiek csak rád várnak. Idáig hagytunk aludni, de el kell indulnunk. Nem maradhatunk a Bőségszarunál örökre.
- Tudom. - Cato gyönyörűséges kék szemébe nézek. - Csókolj meg! - Súgom neki. - Lehet, hogy többé nem lesz alkalmunk rá... - Tagadóan rázza a fejét.
- Ne is gondolj erre! Néha szörnyű, mennyire előre gondolkodsz... - Mosolyra húzza a száját, szeme kedvesen csillog. Majd lehajol és megcsókol. - Soha ne mondj többé ilyet nekem! - Súgja a fülembe, miközben elhúzódik, majd hangosabban folytatja. - Van ötleted, mihez kezdjünk ezzel a sok készlettel? Nem vihetjük mindet magunkkal.
- Van. - Válaszolom, majd felállok. Új nap, új remények. Végül is erről szól a Viadal, nem? Remény még a legkilátástalanabb helyzetben is létezik, csak fel kell fedezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése